Nem csak süteményt sütünk

Karin Smith írása

A szülői együttműködés – vagy a szülői részvétel – a Waldorf iskolák központi eleme. De mit értünk ezalatt? Azt, hogy a szülők önként részt vesznek az éves vásárokon, vagy takarítják az iskolát? Arról van szó, hogy „okítani” kell a szülőket a szülői esteken?  A tanárok dolga, hogy iránymutatást adjanak a szülőknek a családi élet és gyermekgondozás terén?  Hogyan lehet elérni, hogy a szülők aktívan részt vegyenek az iskola fejlődésében, hogyan járulnak ehhez hozzá a tanárok, és melyek a fontos szempontok?

A Waldorf iskolákat egy szociális impulzuson keresztül alapították: ez az impulzus a tanárok, a gyermekek és a szülők közötti dinamikus háromszögben jelenik meg.  Az idők folyamán bizonyos tevékenységek sok iskolában hagyományosan „tipikus szülői” munkává váltak, de vajon ez még ma is megfelelő? A szülők iskolai részvételét a mai helyzethez kell igazítani. Alaposan felül kell vizsgálni azt a tanári gondolkodásmódot, hogy a szülői eseteken kiselőadást tartsanak a szülőknek és az úgynevezett „szülői együttműködés” alatt csupán a sütemények megsütését értsék – abból kiindulva, hogy az anyák háziasszonyok. A szülők maguk is szakemberek: kereskedők, cégvezetők, orvosok vagy kertészek. A szülők képviseletében számos szakma és tehetség megjelenik. Emellett a demográfiai fejlődésnek köszönhetően már sok nagyszülő is szeretne aktívan részt venni az iskolai életben. Ezt a lehetőséget üdvözölni kell az iskolában. A szülők és nagyszülők nem csupán segíteni akarnak, aktívan részt szeretnének venni az iskola életében, megosztanák ötleteiket és felelősséggel járó feladatokat vállalnának. Manapság a szülői részvételnek egy igazi együttműködésen kell alapulnia.

A megértés akadályai

Gyakran a másik személyt egy adott szerepben látjuk: „a Tanár”, „az Anya” vagy „az Apa”. Másrészt mi magunk is a saját szerepünkben beszélünk, cselekszünk. Ez a kapcsolódási forma szorongást okozhat minden oldalon. A tanárok attól félnek, hogy a szülők nem tartják őket alkalmasnak a feladatra, ezért elbújnak a mindentudó szakértő álarca mögött. Leereszkedően viselkedhetnek, még az olyan szülőkkel szemben is, akik régebb óta tartoznak az iskolához, mint a tanár. A tanárok néha elfelejtik, hogy a szülő már megszületése óta a gyermekkel van, bensőségesebben ismeri őt és látja fejlődését, mint a tanár.

Másfelől a szülők esetleg nem igazán foglalkoznak az osztály egészével. A saját gyermeküket helyezik a középpontba. Azt kérdezik: „Jól van az én gyerekem? Kap elég figyelmet? Sikerül kielégíteni az egyéni igényeit?” A szülők azt várják el az iskolától, hogy az iskola tökéletes tanulási lehetőségeket nyújtson. Iskolát választottak a gyermeküknek, elfogadták az extra anyagi kötelezettségeket és a külön igényeket.

Steiner láthatta előre ezen lehetséges konfliktusok némelyikét, amikor 1923. június 22-én a stuttgarti iskola szülői estjén ezt mondta:

„Mindenekelőtt azonban a szándékainkat kell a középpontba helyezni. Nem nyerünk sokat a konkrét utasításokkal, miszerint a tanároknak így vagy úgy kell kezelniük a szülőket, és fordítva. De jelentős eredményre számíthatunk, ha a tanárok és a szülők a megfelelő lélekkel, a megfelelő hozzáállással közelednek egymáshoz.”

Sok múlik a megfelelő szándékon vagy belső hozzáálláson. Ez igaz a szülő és a tanár közötti közvetlen találkozásra, de emellett mindenkire, aki részt vesz az iskola életében.

A képességek megbecsülése

A szülők és a tanárok bizonyos minőségeket testesítenek meg. Az iskola a tanárok napi munkahelye, ahol a következetesség és a megbízhatóság a munkájuk révén alakul ki. Szoros, és bizonyos értelemben zárt közösségnek tűnhetnek. Meg kell találniuk az egyensúlyt, hogy megbízható közösséget hozzanak létre, miközben nyitottak maradnak az új impulzusokra.

A szülők azonban ugyanúgy az iskola központi és szerves részei. Nélkülük az iskola nem lenne. Érthető módon a perifériára húzódnak, ritkán lépnek be az iskola épületébe, és minél nagyobb a gyermek, annál kevesebbet tudnak az iskolai életről. Az iskolától és a többi családtól való fizikai távolság azt a benyomást kelti bennük, hogy bizonyos mértékben el vannak szigetelve. Ugyanakkor ideális esetben nem csak anyagilag, de spirituálisan is támogatják az iskolát. E láthatatlan részvételük a tanárok számára alapvető fontosságú.

Az előre vezető út

Sok iskolában a szülői együttműködést sikerült új szintre emelni néhány kérdés feltevésével:

Az iskola fejlődésének mely szakaszában vagyunk most?

Az iskolánk jelenlegi helyzetében mi a fontos?

Milyen jövőképet ápolnak a szülők és a tanárok az iskola számára?

Amíg egy iskola „úttörő” éveiben jár, számíthatunk a kezdeti energiára és lelkesedésre. Pár év múlva egyfajta kiábrándultságot és kimerültséget tapasztalhatunk. Emellett a fókuszcsoportok és eljárásmódok is megszilárdulnak. Így az első néhány év kaotikussága után egy kicsit megnyugodhatunk, de talán hiányoljuk az úttörő nemzedék energiáját. Milyen képességekre és együttműködési formákra van most szükség?

Ki és melyik fókuszcsoport tagja legyen, és ki vegyen részt a döntéshozatalban? Az iskola felső részére vonatkozó izgalmas új elképzelések vagy egy új játszótér építésének tervei körüli viták alkalmat adnak arra, hogy feltegyük a kérdést, hogy a szülőket hogyan lehetne bevonni egy ilyen vállalkozás megtervezésébe és kivitelezésébe.

Egyeztetni kell-e a szülőkkel, ha új tanárt vesz fel az iskola, és ha igen, hogy kell ezt megszervezni? Be lehet-e vonni a szülőket az új állás feltételeinek kidolgozásába?

Hogyan teremtünk olyan nyílt alkalmakat, amelyben az egyén, a gyermek helyzete, a szülő, a tanár és az osztályközösség is kellőképpen teret kap?

Egy csónakban…

Ha tudatosan részt szeretnénk venni az iskola életében, el kell fogadnunk az együttműködést is. Itt azonban akadhat néhány buktató: egy szülői est részvevői olyan emberek, akik nem feltétlenül azért választották egymást, hogy együtt dolgozzanak. Elképzelhető, hogy az egyik ember véleményét nem értékelik. Esetleg nem értünk egyet abban, ahogy a másik a gyerekét neveli; néha eltérő az életstílusunk is.

Úgyhogy előfordulhat, hogy itt ülök, az „én” fókuszcsoportomban, az „én” szülői estemen vagy bizottságomban, olyan emberekkel együtt, akik meglehetősen furcsák a szememben. És a gyerekem az övékkel egy iskolába jár! A bennem lévő aggódó anya lelki szemei előtt megjelenik egy születésnapi meghívás a McDonald’s-ba, és már látja a gyűlöletes iPod-ot is.

Itt ülök olyan emberekkel, akik megjegyzéseit talán tolakodónak tartom, olyan emberekkel, akik túlságosan is szókimondóak, egocentrikusak, túl félénkek, túl modernek vagy túl intellektuálisak. Felgyülemlik bennem a dühös indulat, mert az iskolában én egy nyitott légkörre vágyom, hogy megszülethessen az új, a jövő. Hogyan találom meg az előre vezető utat egy ilyen helyzetben?

Tanuljunk meg figyelni

A legalapvetőbb képesség, amire szükségünk van, hogy megtanuljunk figyelni. Azt hisszük, hogy azért kell figyelni, hogy megtudjunk valamit a beszélgetőtársunktól, amit eddig nem tudtunk, valamit, ami számunkra hasznos lesz. Ugyanakkor Natalie Knapp filozófus rámutat, hogy a figyelemben rejlő legnagyobb lehetőség, hogy rájövünk valamire, „amit a beszélő maga sem tudott”. Ha empatikusan tudok hallgatni, azzal lehetővé teszem a másiknak, hogy letisztuljanak benne a gondolatai. Ahogy az egyik diák egyszer megjegyezte: „csak amikor beszélek, tudom meg, hogy mit gondolok”.

Egy szülői esten vagy egy fókuszcsoportban a legfontosabb, hogy megteremtsük a teret a másik ember gondolatai számára. Ennek révén aztán új ötletek, jövőképek alakulhatnak ki. Így elindul egy dinamikus folyamat, amely – Natalie Knap szerint – „felébreszti a csoport intelligenciáját”. Csak ekkor tudunk új lépéseket megtenni. Mindemellett mindannyian egy olyan világ gyermekei vagyunk, amely egyre individuálisabbá válik. Az empatikus hallgatás, közös gondolkodás és az igazi együttműködés nem könnyű számunkra. Vagyis erőt kell venni magunkon, hogy a véleményünket, személyes elképzeléseinket, és az állandóan jelenlévő „én tudom a legjobban” hozzáállásunkat visszatartsuk. A szülői együttműködés tájképén sok minden megjelenhet; csak néhányat említettünk itt meg. Néha a túra örömteli, egy könnyű séta, néha viszont úgy tűnik, mintha a dzsungelen vagy egy aknamezőn kellene átvágnunk.  Az empatikus figyelem iránytűként és túrabotként szolgál mindannyiunk számára.

(A fordítás Karin Smith: More than baking cake című cikke alapján, a www.waldorf-resources.org szíves engedélyével készült. Fordította: Fülöp Hajnalka és Skarka Cecília)