A sorscsapás, amely a fizikai világban való élet során éri az embert, úgy tűnhet, hogy az adott (fizikai) élet szemszögéből az ember saját akaratával teljesen ellentétes dolgot tartalmaz. A halál és az újjászületés közötti életben a lélekben egy akarathoz hasonló erő uralkodik, amely az embernek azt a hajlamot adja, hogy éppen ezt a sorscsapást tapasztalja meg. A lélek úgyszólván látja, hogy egy tökéletlenség ragadt rá korábbi földi életeiből – egy olyan tökéletlenség, amely egy csúnya tettből vagy egy csúnya gondolatból eredt. A halál és az újraszületés között a lélekben akaratszerű késztetés támad, hogy ezt a tökéletlenséget jóvá tegye. A lelket tehát átitatja az a tendencia, hogy az elkövetkező földi életben belevesse magát egy szerencsétlenségbe, hogy annak elviselésével egyensúlyt teremtsen. A fizikai testben való megszületése után a lélek, amikor valamilyen nehéz sors elé kerül, nem is sejti, hogy a születés előtti, tisztán szellemi életben azt a késztetést, amely ehhez a nehéz sorshoz vezetett, önként vállalta. Ami tehát a földi élet szempontjából teljesen kívánatlannak tűnik, azt a lélek maga akarta az érzékfeletti létben.
Forrás: Rudolf Steiner – GA 9 – Teozófia: Addenda (No. 12)
Legutóbbi hozzászólások