Virágvasárnap

Részlet Emil Bock A nagyhét eseményei című írásából

A Nagyhét első napján Krisztus bevonul a szent városba. Jelentéktelen módon, szamárháton lovagol be, hívei kíséretében. Mégis, mintha maga a tavasz istene volna, bevonulása mámorossá teszi a tömeg lelkét. Felgyújtja őket egy szikra, az embereken mintha a régi pogány tavaszünnepek Nap-extázisa venne erőt. Mikor a pálmaágakat letördelik a fákról, ezzel ősrégi szokásokhoz nyúlnak vissza, a tavaszkezdet Nap-ünnepségeihez, amik a kereszténység előtti népeknél voltak szokásban. Hiszen a pálmát mindig úgy élték át, mint a Nap fáját és szimbólumát, a természet napjáét, ami a tavaszi égen most bontja ki új erejét. A Nap szimbólumával díszíti a sokaság az utat. Talán valóban ő a Nap magasztos barátja és ura, akit az embereknek a Fény nagy királyaként megígértek?

Megtörik a varázs és visszakapja eredeti szellemi jelentőségét Jeruzsálem városa, amely akkor, mikor a Hold-hegy salamoni templomával még nem nyomott el minden más hangot, a Sion hegyén az emberiség egyik legrégibb napszentélyét rejtette magába. Feltámad újra Melkizedek, a nagy Nap-beavatott kora?

Úgy tűnik, mintha Krisztus most valóban megtalálná az emberiséghez vezető kaput. A magasztos Nap-Szellem már három éve emberi testben él és földi, emberi sorsa van. Először megtartóztatta magát és csendben maradt. Mikor aztán előlépett, az emberek részéről értetlenségre és ellenségességre talált. Ez most megfordulna? Egyenesen egy nagy extázisban, ujjongó váltásba vezet a sors?

Nem. Az emberiség történetének legkomolyabb hete kezdődik most. Ugyanazok az emberek, akik pálmaágat hintenek útjába és extatikus hozsannában törnek ki, pár nap múlva fanatikus gyűlölettel kiáltják majd: „Feszítsd meg őt! Feszítsd meg őt!” Az élet szimbólumához, a pálmaághoz a halál szimbóluma, a kereszt fog társulni.

Krisztus maga is részt vett ennek a fordulatnak az előidézésében. Némán, komoly arccal vonul át az extázisban lévő néptömeg között. Látja, hogy amivel itt találkozik, csak felszín.

Ő mélyebb rétegekbe akar vonulni. Valami egészen mást akar.

Emberi szempontból megkérdezhetnénk, hogy miért nem maradt akkor Jézus Galileában, a hazájában, éppen ebben az évszakban, amikor a Genezáret-tó körül a táj a tavasz csodálatos színeiben pompázik? Igen, ha Galileában marad, akkor életben maradt volna. De ugyanígy azt is kérdezhetnénk, hogy miért nem maradt Krisztus istenként a szellemi világban, az égi szférákban?

Nem maradt a boldog isteni magasságokban. Elhagyta az eget és emberré vált. A lemondásnak ebben a vállalásában teljesedett be lényének egész értelme. Mikor bevonult Jeruzsálembe – jól tudva, hogy ezzel odadobta a kesztyűt azoknak, akiknek hatalma van felette – akkor fejeződött be teljesen a földi világba való bevonulása.

Ennek a komoly hétnek a kezdetén még egyszer megtörténik magasabb fokozaton az, ami három évvel azelőtt, földi útjának kezdetét jelentette. Ahogy akkor elhagyta az eget, úgy hagyja most el Galilea paradicsomi vidékét. Ahogy akkor leszállt az égből, azt nem vették észre az emberek. Még keresztelő János – aki a földi létbe való bevonulásánál a papi segédletet nyújtotta – maga is alig sejtett meg valamit abból, ami akkor történt, mikor a Názáreti Jézus Krisztus hordozójává vált. Annál inkább észrevették az emberek-fölötti szférákban. Elhangzott a szó: „Ez az én szerelmetes Fiam, akiben gyönyörködöm.”

Most, virágvasárnap, ebben a rejtélyes ünnepi izgalommal telt órában észreveszik az emberek. Annak a szónak, ami akkor csak a szellemi magasságokból hangzott, most megfelel az extázisba esett emberek hozsannája. Az emberek – mintegy a régi látóképesség felvillanása folytán- egyszercsak észreveszik, hogy az, aki itt szamárháton lovagol, nem csak ember. Olyan ez, mintha a néplélek odáig jutna, hogy a Názáreti Jézus alakjából előtörő sugárzó fényt, a Nap-aurát észlelje.

Krisztus isteni lényének három évig vissza kellett magát tartania, különben lenyűgözte volna az embereket isteni erejével. De ennek a tartózkodásnak most az a gyümölcse, hogy ami benne isteni volt és feláldozta magát, lealacsonyodott az emberibe, az teljes egészében hatalmas akarati elhatározássá alakult át. Eleinte az isteni sugározta be az emberit benne. Most az emberi ég benne isteni tűzben. És ennek a lángoló akaratnak a szikrája gyújtja fel a tömeget. Egy tavaszi húsvéti sejtelem részegíti meg a népet, amely azonban ezt a sejtelmet csak politikailag tudja magyarázni.

Krisztus többet tud. Tudja, hogy Ő a szent városba – amely kvintesszenciája az egész kereszténység előtti emberiség-fejlődésnek – bevisz valamit, ami egészen más, mint mindaz, amit a földi természet – mint legcsodálatosabbat – magából ki tud hozni. Egy tűzmagot hoz, ami a világot alapjaiban kell, hogy megváltoztassa. A felszín őrjöngve kiálthatja most beleegyezését, de ez semmit sem számít. Néhány nap múlva majd megmutatkozik, hogy a felszín éppúgy tud átkozni, mint áldani. Ez csak a hullámok fodrozódása. A földi természet, amelybe Krisztus a Jordán-keresztelővel bevonult, végül csak a halált adhatja neki. A város, amely először hozsannát kiabál, végül csak keresztre feszítheti.

A szikra átpattan, de Krisztus úgy megy át a helyeslés szenvedélyes hullámai között, hogy mindez nem téveszti meg. Egy mélyebb rétegbe akar bevonulni. Milyen sok csodát ajándékoz nekünk a természet Napja az égen, mikor reggel felkel és megszüli a nappalt, de a külső Nap, a régi Nap, amely az emberrel csak mint természeti lénnyel áll kapcsolatban, minden este ismét lenyugszik. A nyári tetőzés után visszavonul a földtől, jön az Ősz és a Tél. A természet Napja jön, de azután minden alkalommal újra elmegy, úgy, ahogy a természetben való életünk is jön és aztán minden alkalommal újra elmegy. A gyermekkor örömeit mindig a halál fájdalma követi. Valamikor mindenkinek meg kell halnia, bármennyire ragaszkodott is az élethez gyermekkorában és ifjúkorában. Virágvasárnap a régi Nap napja. Húsvétvasárnap majd az új Nap napja lesz. Ez már nem a természet Napja, hanem a szellemi Nap. Sohasem megy le, állandóan itt van, sőt még jobban megtalálhatjuk, a nehéz sors sötétségében, a szükségben, betegségben, halálban, mint mikor az öröm és a gyermekes gondtalanság szugesszív hatása ragadja el az embert. Krisztus bevonul a régi Jeruzsálembe: ez Virágvasárnap. De magával hozza az új Jeruzsálemet, a letűnő, haldokló világba. Nem követi a külső Nap tavaszi pályáját. Miért nem? Azért, mert a föld és az emberiség legbensejében felgyújtja az új Napot, azt a Napot, amely állandó, hűséges és mindenütt jelen való. Ez az út vezet Virágvasárnaptól Húsvétvasárnaphoz, a régi Naptól az új Naphoz.

A jeruzsálemi bevonulás történetéből kitűnik az extatikus állapotok elégtelensége. Minden pusztán extatikus lelkesedés abból ered, hogy az ember csak a természetet követi. Jó, ha örömöt és lelkesedést tudunk érezni, mikor a tavaszi természet képei ragyognak szemünk előtt, mikor gyermekekkel vagyunk együtt, mikor a fiatalság és a szerelem csodájával találkozunk. Persze, hogy nem nélkülözhetjük ezt a természetes lelkesedést sem, csak tudnunk kell és el kell ismernünk, hogy veszélyt jelent számunkra, ha ezt már a tulajdonképpeni életnek tartjuk. A pusztán természetes lelkesedés tulajdonképpen a pusztán testi ember lelkesedése. Csak pillanatokra lángol fel a szellemig. Az igazi lelkesedés, ami megmarad a hozsannánál és nem csap át a „feszítsd meg”-be, nem lentről fölfelé képződik, hanem felülről lefelé, mikor a szellemi ver gyökeret az emberiben, mikor a szellem szikrája valósul meg- és inkarnálódik a Földön.