Hideg novemberi estén történt, amit most elmesélek. Már leesett az első hó, s az éjszakai táj különösen nézett ki. Lent a földön mindent beborított a fehér hó, míg fent az égbolt olyan sötét volt, hogy az ember szeme belefájdult. A fák kopasz ágai ijesztően meredeztek felfelé. Olyanok voltak, mint megannyi óriás, akik a csillagok után nyújtózkodnak.
Hirtelen halk nyerítést lehetett hallani, majd lassan emberi alakok bontakoztak ki az éji sötétből. Katonák voltak és lovaikon közeledtek a város felé.
Úgy tűnt, fáradtak és jól esne nekik a meleg vacsora és a pihenés. Egyre közeledtek, s már a hangjukat is lehetett hallani. Amint a városkapuhoz értek, az egyikük lova megbokrosodott és hangosan nyeríteni kezdett. A lovasok rögtön észrevették mitől ijedt meg az állat: a kapu falánál egy koldus támaszkodott és nyújtotta kezét egy kis alamizsnáért. Ruhája nem volt, csupán néhány foszlott ruhadarab lógott rajta.
A katonák kinevették a koldust és már épp ki akarták kerülni, amikor a lovas, kinek lova az imént megijedt, levetette köpenyét és kardját erősen megsuhintva kettévágta azt. Az egyik darabot a koldus felé nyújtotta, hogy azzal védhesse testét. A katonát úgy hívták: Márton.
***
November 11-én Szent Mártonra emlékezünk. Márton 12 éves korában, szülei rosszallása ellenére, saját elhatározásából vette fel a keresztséget, majd apja kérésére 15 évesen már katonaként szolgált. Zsenge, alig 18 éves ifjú volt, amikor egy este a francia város, Amiens kapuján kilépve egy didergő koldust pillantott meg. A legenda szerint jó meleg köpenyét ekkor kardjával kettévágta, s felét a nincstelenre borította. Éjjel, álmában megjelent neki Jézus, akinek vállára a fél köpönyeg borult, s aki elmondta, hogy koldus alakjában vele tett jót Márton, s így valósította meg az Újszövetség igéjét:
„Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel tettetek, velem tettétek.” (Mt, 25:40)
- Érdekes adalék, hogy a kérdésre: miért csak a fél köpenyét adta oda a koldusnak Márton, egy ókori római katonajogi szabály ad választ. Mivel a felszerelés értékének fele a katonáé, míg a másik fele a kincstáré, vagyis az államot illette, így Márton csak a felét, vagyis a saját részét adhatta át a rászorultnak.
- Egy másik megközelítés szerint a gesztus nem tulajdonjogi kérdés volt, hanem inkább teológiai. Azzal ugyanis, hogy a fél köpenyét adta oda, a szeretetét osztotta meg, és a köpeny a sorsközösség vállalás egyfajta szimbóluma lett, mivel a köpeny korábban a próféták alapruhadarabja volt. Így már érthetőbb, hogy miért ezt az eseményt ábrázolták a kora- és késő-középkorban oly sokan, sokféle módon.
A püspökről sokféle megemlékezést tartottak és tartanak manapság is szerte Európában.
November 11. körül a gyerekek lampionos felvonulásokkal, a felnőttek a Márton-napi libával, kaláccsal emlékeznek rá, és más népszokások is élnek még, melyek e naphoz kötődnek, amely egyben a tél kezdetét is jelenti.
- A lampionos felvonulás népi eredete: novemberben hamar sötétedik. Mivel régen nem volt utcai lámpás, ezért az emberek fáklyával, vagy lámpással a kezükben mentek misére. Ezt elevenítik fel ma is.
- Márton-napi libalakomáról szóló első írásos beszámoló 1171-ből származik. Akkoriban ez nem annyira a szentéletű püspököt eláruló szárnyasokkal függött össze, hanem azzal, hogy Szent Márton napja jelentette a paraszti év végét, a cselédek ilyenkor kapták meg évi bérüket és hozzá ráadásként egy libát, mert a szárnyasok nyáron felduzzadt hadát a tél beállta előtt meg kellett tizedelni.
- Az újbor fogyasztása: Nem véletlen az egybeesés, hisz épp novemberre fejeződik be a must borrá alakulása. Márton emiatt a nagyobb borvidékeken az Újbor védőszentje is. November 11-én kezdték meg az új hordókat a gazdák, ekkor került az asztalra a libasült mellé az úgynevezett Libás-bor vagy sok helyen Márton-bor, aminek még gyógyító hatása is volt a hagyomány szerint.
Márton ünnepe a Waldorfban
Szent Márton ünnepe éppen Szent Mihály és Karácsony között van. A népszokás szerint ilyenkor kezdődik a tél, az állatokat be kell hajtani. Márton almásderesen jön, ami annyit jelent, hogy havat hoz. A betakarítás véget ért, a napok egyre rövidülnek, a természet látható része egyre elhaltabbnak tűnik, a karácsony fényei tőlünk még távol vannak. Régi szokás volt, hogy a karácsony előtti időben is 40 napos böjtöt tartottak. Ilyenkor, Márton napkor mód volt még egy nagy evésre-ivásra, ludat sütöttek, új bort ittak, vigadoztak, és hálát adtak a termésért.
A Waldorf közösségekben, legfőképpen óvodákban és kisiskolás évfolyamokban fontos szerepet játszik, hogy megkeressék a hagyományok valódi belső tartalmát, és ezen a módon alkossák meg belőle a valódi szellemi tartalmat hordozó ünnepet. Ez szolgál magyarázatul, hogy miért is tartanak az óvodások, az első-második osztályosok lámpás felvonulást, és miért a fény, a szeretet, s az adakozás az ünnep fő gesztusa, üzenete. Szellemi lámpásom fényénél megkeresem és megtalálom, mi van nekem, amiből neked is adhatok. És adom, oda adom, elfelezem veled.
Az iskolában
a kicsik (1-4. osztály) Márton legendáját mutatják be váltott szereposztásban. Az újra meg újra fölzengő dal, az ismétlődő mozdulatok a középkori misztériumdrámák beavató erejét hordozzák. A szemlélőben (szülők, nézők) lassanként születik meg a történések képe, átitatódnak az eltűnt kor eleven megidézésével, a jóság és nemeslelkűség gesztusaival. A lélek leveti a mindennapokban megfakult szokások terhét, s a szellemvilág felé fordul megújulásért.
A nagyobb iskolások (5-8. osztály) az önzetlen adakozás gesztusát gyakorolják. Fényt, éneket, zenét, verset, süteményt, jó szót visznek egy-egy szociális intézménybe, és szívükbe fogadják a nincstelenek, a rászorulók esetlen védtelenségét. Az iskolába visszatérve elfogyasztják a Márton-napi kalácsot/cipót/pogácsát: kétfelé törik a kezükben tartott darabot, s megosztják valakivel.
A lámpás ünnep
Eredete a kereszténység előtti időkbe nyúlik, s nem is csak Európában, hanem Ázsia egyes vidékein is élő szokás. A lámpás ünnepen egy burokkal körülvett fényt hordozunk körül a sötétedő világban. Ez nem a természet fénye, nem is a nappali fény, és még nem a karácsonykor Földre született Világ Világossága. A lámpást kinn a szabadban gyújtjuk, burok védi, az ember gyújtja, ami önállóságát fejezi ki a természettel szemben.
A kisgyerekek számára „egyedül” lenni a sötétben valóságos bátorságpróba, de a lámpás meleget adó fénye világít, bátorít. A sötétség és a saját lámpás fénye, hogy az ember saját fényét viszi a külvilágban eluralkodott sötétségbe, ma is érvényes, és lehet, hogy ma sokkal fontosabb mint valaha volt. Gyertek hát, gyújtsunk most egy kis fényt… Hozzátok a saját fényeteket, hogy a világban egyre több lámpás oszlassa el a sötétséget!
Belső fény
Nagy szükségünk van most – a Mihály időszakban megacélozott – Akaratra, belső erőnkre ahhoz, hogy az egyre sötétülő földi világban a nyáron magunkba fogadott fényt előhívva világítani tudjunk. A Föld erői lassan fogynak el. Egyre inkább befelé fordulnak, s az ember az elmúlást, a halált érzékeli köröskörül. Szinte kétségbeesve jajdulunk fel: Istenem, csak el ne vesszünk ebben a hideg, szürke ködben! Ám, ha sikerül elfordítanunk tekintetünk a külvilágról, és a természettel együtt befele fordulunk, tapasztalhatjuk, hogy a szellemi erők éppen ébredőben vannak. Igaz, ezt nem készen kapjuk, mint a nyári Nap melegét. Nekünk kell megkeresnünk magunkban, és igencsak nehéz, hiszen – amint kint, úgy bent is – sötétben tapogatózunk. Még jó, hogy van egy lámpásunk, ami némi kis fényt ad, hogy el ne tévedjünk. Őrizzük hát szívünk melegével e Fényt, hogy megmaradjon, és segítsen szellemi utunkon. Világítsunk most mi, emberek a földi világban, megosztva fényünk a kopár, kihalt természettel. De jó, hogy most mi adhatunk a Földnek! Tavasztól mostanáig Ő adott nekünk.
A törpék, manócskák
Ők azok az embert segítő lények, akik a földben a gyökerek közt élnek, kristályokat, nemesfémet fényesítenek, csiszolnak, hogy megőrizhessék bennük a nap fényét, melegét a számunkra. A földbe visszahúzódó szellemi erőket jelképezik, s a kincsek a föld mélyére levitt fényből születnek.
Adakozás
„Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel tettetek, velem tettétek.” – szól a tanítás Máté evangéliumából (25,40). Az adakozás, a testvéri szeretet szimbólumává vált Márton alakja, aki a Föld, a természet ezen időszakában kelt életre. Ha megéltük Mihálykor – a mérlegelés időszakában –, hogy apró, fehér köveink közös ereje képes volt legyőzni a rosszat, most átélhetjük az adakozás felemelő érzését: akár a belső Fényünkről legyen szó, amivel világítunk a sötét, kopár természetben, akár egy falat kenyér vagy fél dió, akár egy jó szó, biztatás, megnyugtató mondat, amink van, s amit megoszthatunk egy másik emberrel. Soha nem lehetünk olyan szegények, hogy valamit ne tudnánk elfelezni, szívesen odaadni. Ezen időszakban persze fölmerül a kérdés, hogy mennyit adhatunk magunkból, javainkból? Miért csak a fél köpenyét adta a koldusnak Márton? S miért menekült el a hála elől? Adni vagy elfogadni nehezebb? És hát, hogyan tudjuk fogadni a hálát? A befelé fordulás időszakában világítsunk rá lelki lámpácskáinkkal ezekre a kérdésekre. Talán megtaláljuk a választ, s fényesebbek leszünk általa.
Ködtől fátyolos a szemhatár,
Régen elmúlott a forró nyár.
Szürke álom ül a tájon,
Lelkünk dideregve fényre vár…
– énekeljük az óvodában a gyerekekkel. Az évszakasztalon a mérleg és kard helyét átveszi a manócskák és törpék birodalma: gyökerek és ásványok közt, a barna minden árnyalatával körülvéve, kis csipkebogyólámpácskákkal a kezükben élnek és dolgozik az aprónép, mindennap valami meglepetést tartogatva számunkra. A Föld erői visszahúzódtak, és tekintetünket is magukkal vonzzák egy olyan világba, ami a gyerekek számára még élő. A körjátékunk is a törpék világában történik, és a kinti játékban is fontos szereplők. Kövekből, lehullott levelekből, ágakból készítenek házat, várat a törpéknek s az egész homokozó gyönyörű – alagutakban, hidakban, tornyokban gazdag – birodalommá alakul át, hogy majd az Ünnepen izgalommal várjuk, beköltöznek-e sok-sok munkával és szeretettel megépített otthonaikba a törpék. A szorgos kezek bent is fáradhatatlanul dolgoznak, hiszen az Ünnepre a lámpásoknak is el kell készülniük. Hosszú és sötét az út az erdőben, szükség van a lámpásunk fényére.
Az Ünnep reggelén
A készülő Márton-cipó és sült alma illata lengi be az egész óvodát. Elkészítjük és a megsült cipókat egy nagy kosárba rakjuk, hogy kihűljenek a délutáni adakozásra. Az udvaron is már csak az utolsó simítások vannak hátra a törpebirodalom falain. Bent „lovagi” sorban várják a lámpások küldetésük beteljesítését, s a könnyű, fára rögzített mécsesek is készen állnak. Eljön a mese ideje, aztán az ünnepi asztalról is elfogy a finom cipó, és mindenki kézbe veheti – a törpe birodalomban gondosan őrzött, saját maga által készített – kis törpéjét, hogy haza vigye és otthon tovább őrizze. Délután, szülőkkel együtt, sötétedéskor indulunk énekszóval a hosszú útra a sötét erdőben. Kanyargós, lejtős az ösvény, és bizony egymásra vagyunk utalva – s a belső fényünkre -, hogy el ne tévedjünk. De bízunk egymás segítségében, és egyszer csak megkönnyebbülten érzékeljük az időközben meggyújtott tűz meleg jelenlétét. Megérkeztünk.
Gyönyörű látvány a sötét erdőben a sok-sok úszó mécses virága. Lámpásunkat és egymás kezét fogva körbe állunk a tisztáson, és e kör biztonságában jóleső érzés felszabadultan – félelem nélkül – énekelni: „Adjon Isten jó éjszakát!” Reggelig? Tavaszig? Következő életünkig? Ha tudatában vagyunk e körforgás ritmusának, talán nem is fontos, meddig tart az éjszaka. Hiszen előbb vagy utóbb eljön az újabb Reggel.
Adjon Isten jó éjszakát.
Küldje hozzánk szent angyalát.
Bátorítsa szívünk álmát.
Adjon Isten ó éjszakát!
Kép forrása: https://hu.pinterest.com/pin/520939881870709000/, Maja Dusiková festménye.
Szöveg: https://waldorfart.com/szent-marton-unnep-mano-unnep-lampas-unnep/, https://waldorf.bolcs.hu/unnepek-a-waldorf-iskolaban, A gödöllői Waldorf „Dióhéj” c. újságjának 2006-os őszi száma, Ráduly Éva és Tóth Piroska írása, : https://waldorf-godollo.hu/wp-content/uploads/2014/01/diohej-2006-4-Marton.pdf / Összeállította és gondozta Lázár Márta
Legutóbbi hozzászólások