Minden kultúra, minden közösség és kapcsolat a krízisben mérettetik meg igazán. Amikor a Keddi körképre hívunk, tudjuk, hogy nem könnyű most kapcsolódni “ismeretlen Waldorf szülőkhöz”. Ráadásul ezt megelőzően nem szoktunk digitális eszközöket használva beszélgetni, sok Waldorf iskola el is zárkózik tőle. A helyzet, amiben vagyunk, kollektív, sok minden közös, kezdve a Waldorf szülő feladatain át a hétköznapi jelenlétig, csak hát a „Waldorf szülőnek” sem kifogyhatatlanok a tartalékai, a reménye, a hite, tartása, amit – sokszor kérik ezt a tanítók – példaként, támaszként fel kell(ene), hogy építsen napról-napra a gyermek mögött. Fel kell hát töltenie valahogyan a tartalékait. Mi, a Keddi körkép-szervezők ilyen feltöltődési lehetőségként teremtjük meg ezeket az alkalmakat. Emich Szabolcs, egyik régi szervező társunk “facilitál”, vagyis ő a témaindító, a folyamatvezető, nem szól bele a tartalomba, de biztosít egy folyamatot, biztosítja a résztvevők egyenlőségét, és a csoport kereteinek megtartását. Mivel hosszú éveken át foglalkozott a közösségek dinamikájával, a folyamatokkal, így ezekre a Waldorf keddekre is a sablonos kérdések helyett olyasmit hoz, ami segít (ki)kapcsolódni. És nem várja el, hogy sorban mindenki beszéljen, nyilatkozzon. Fontos a másik, vele van a csendje, lehet, hogy kérdez, vagy más módon kapcsolódik, aztán egy idő múlva mi ott egy kis közösség vagyunk, és ez jó.
Kit hívunk a Keddi körképekre? Olyan Waldorf szülőt, aki szeretne oda fordulni a többiek felé. Akinek szüksége van arra, hogy kiszakadjon az egyhangú napokból, akinek segítség, ha beszélhet a hasonló cipőben járókkal, aki támaszt keres, kapaszkodót, aki elbizonytalanodott, és szívesen elmond vagy meghallgat egy tartalmas gondolatot, érzést, és akinek egyfajta oltalom, hogy mindez a Waldorf jegyében történik.
Tudjuk, hogy a bizalom nem automatikus, keresgéljük, hogyan tudunk megszólítani, üzenni felétek, mert: kik is vagyunk mi, akik szervezzük, hívunk? Waldorf szülőtársak, egymástól távol, de egymással szinkronban. Gyertek, mert ismét lesz, ismét… Miért tesszük, nincs jobb dolgunk? Vezetni akarunk? Dehogy.
Az úgy volt, hogy éppen a Nyíregyházi Waldorfba készülődtünk, szerveztük az 5. Waldorf Szülői Találkozót március végére. Ahogy elmaradt, szinte egyszerre mondtuk ki, hogy akkor legyen online, még ha nem is ugyanaz, de segít, hiszen kapcsolat épül köztünk.
Jó, és tudunk bízni egymásban? Elhihető, hogy a Waldorf csodája képes működni még így is? Összefog, mint közös valóság – egy online térben is?
Láttuk, ahogy együtt vannak a gyermekeink a Waldorf 100-ban, a Carmina Burana előadáson. Sokan emlékszünk, ahogy a Waldorf-olimpián drukkol a szombathelyi 5.-es a miskolcinak, aki alig-alig tud már futni, és akkor oda megy hozzá egy óbudai meg egy csapat debreceni gyermek és viszik, szinte emelik, hogy eljusson a célig, mert a próba, a megmérettetés nem arról szól, hogy az egy, az egy-én győz. Ha ott van valaki, aki éppen krízist él át, akkor mellé állok, legközelebb meg valaki más mellém áll.
A gyermekeink sokféle módon ugyanazt kapják, hordozzák és mondják. Más hangsúllyal, más hangszínnel, de ugyanazt. Más módon áll mellette az apa, anya, a nagyszülő. Az irány, ami felé nézünk, ugyanaz.
Az együttérzés ideje van. A kapcsolattartás és a nagylelkűség ideje. Keddenként, ahogy ott ülünk, mindig van egy pillanat, amikor látszik, hogy mindenki hozott ide valamit, és mindenki magával vihet valamit.
Legutóbbi hozzászólások