Semmi sem ad annyi erőt ahhoz, hogy legyűrjük az élet nehézségeit, mint ha gyakoroljuk magunkat az odaadás és az áldozat képességében. Amikor a passióhetek az áldozatgyakorlás kitüntetett időszakává válnak az emberi szívben, akkor a tisztaság és mélység szálai szövik majd át az egész emberi életet. (Az idézet és alább a Nagypénteki elmélkedés Emil Bock: A Nagyhét eseményei c. művéből való)
Nagycsütörtökről péntekre virradólag, éjfél és napfelkelte között a poroszlók kezet emelnek Jézusra, akit Júdás megcsókolt, és Jézus ezt nem akadályozza meg. Inkább Pétert állítja meg abban, hogy érte harcoljon. Látjuk, amint durva kezek megragadják s a városon ide-oda
hurcolják egyik végétől a másikig. Látszólag védtelenül kiszolgáltatja magát azok kegyetlenségének, akik megostorozzák, töviskoronát nyomnak a homlokára, leköpik és arcul ütik. S amikor összeroskad, a hóhérlegények odaadják neki a nehéz keresztet, hogy vigye, és végül kíméletlen keménységgel rászegezik. Hova lett Jézus harcias ereje, ami a hét első napjain még ott villámlott körülötte? Feladta volna a küzdelmet az emberek vaksága és gonoszsága ellen? Csak kívülről nézve tűnik úgy, mintha a harcias, hősi magatartás helyébe a sors tehetetlen, passzív elfogadása lépett volna. Nemcsak ember az, akit az emberek kínoznak és megfeszítenek. Isteni sors rejlik a passió jeleneteiben: az a harc, ami az előző napokon emberi szinten folyt, most egy rejtett szférában folytatódik. A külső tekintet elől elrejtve, csak annál hatalmasabb méreteket ölt. Krisztus most már nem hús és vér ellen harcol, hanem a láthatatlan ellenerők ellen, melyeknek zsarnoksága elől az emberiséget fel akarja szabadítani.
Annál diadalmasabban halad előre, minél inkább úgy tűnik kívülről, hogy passzívan kiszolgáltatja magát az őt megragadó hatalmaknak. Nem védekezik az emberek ellen, nem akarja a külső szenvedést és halált elkerülni. De az Ahriman-i hatalom ellen, amire a halál az ember belső lénye felett igényt tart, nemcsak védekezik, de egyik győzelmet a másik után aratja rajta.
Mikor Krisztus Nagycsütörtök este a békés conaculumban tanítványainak az utolsó vacsorát adja, úgy látszik, mintha szó sem volna harcról. És mégis milyen csodálatos győzelem a nehézség és a holt anyag szellemén, mikor Krisztus a földi anyagi hatalmaknak zsákmányul esett kenyeret és bort kezébe veszi és szívének Nap-erejével fénylővé teszi. A földi teremtményt elragadja a sötétség erőitől és fénylő lénye testévé-vérévé teszi. Sejtjük, hogy ha most, amikor még testben jár, úgy át tudja lelkesíteni a földi elemeket, hogy fénylővé válnak, akkor is meg tudja majd tenni, – sőt akkor csak igazán – mikor már meghalt a kereszten. A Getsemáné-kertben a halál hatalma elleni küzdelem döntő szakaszához érkezik.
A négy evangélium szövegezése, – ha az elsőtől a negyedik felé haladunk- egyre inkább leleplezi a Getsemáné titkát: olyan hely ez, ahol Jézus gyakran tartózkodott. „Azután Jézus kiméne az ő tanítványaival együtt túl a Kidron patakán, ahol egy kert vala, amelybe bemenének ő és az ő tanítványai. Ismeré pedig azt a helyet Júdás is, aki őt elárula vala, mivelhogy gyakorta ott gyűlt egybe Jézus az ő tanítványaival”. Getsemáné tehát a tanítványok ezoterikus oktatásának színhelye.
Az olajfaliget egészen az Olajfák Hegyének csúcsáig terjedt. Ez volt a Nagykedd esti Olajfák Hegyi apokalipszis színhelye is. Itt, ahol oly gyakran részesítette tanítványait bizalmas oktatásban, most a legnagyobb magányosságban kellett az ellenség legveszélyesebb támadását kiállnia. Annak a közösségnek a csodája, amit a vacsorázó-teremben az emberiség jövőjének üdvére éppen most alapított, neki magának nem válik hasznára. A tanítványok tudata nem éri fel a pillanat nagyságát. Júdás elmerül az árulás éjszakájában, és a többiek is cserbenhagyják, a „Getsemáné alvás” homályába süllyednek, aminek következtében Péter majd meg fogja tagadni. Nem a belső gyengeséggel és halálfélelemmel kell Krisztusnak a Getsemáné kertben megküzdenie. A Krisztus passió legtragikusabb félreértése volna, ha azt hinnénk, hogy Jézus a Getsemáné kertben azért imádkozott, hogy ne kelljen a halált elszenvednie. Nem a haláltól való félelem, hanem maga a halál támadja meg. Lukács, az orvos szabatos kifejezésekkel írja le, hogy mi történik: „És haláltusában lévén, buzgóságosabban imádkozék.” Krisztus marad a győztes. Elutasítja a halált. Még nem jött el az ideje. Az ima leghatalmasabb erejével, ami a Földön valaha is kibontakozhatott, küzd azért, hogy még testében maradhasson. Ennek a küzdelemnek az utóhangja még, mikor a kereszten ezt a látszólag gyengeségről tanúskodó szót kimondja: „Szomjazom”. Ez inkább azt mutatja, hogy még közvetlenül mielőtt lelkét kilehelné is, hű marad a Földhöz.
A dráma színhelye ismét az emberi összefüggésekhez vezet vissza. Nagypéntek délelőttjén Krisztus találkozik az egész emberiséggel, melyet három szereplő képvisel a drámában: Kajafás, Pilátus és Heródes. Ezután a Golgota dombjára vezet fel útja. Látjuk, amint a zsoldosok Krisztus kezét, lábát átszegezik s úgy tűnik, mintha mindenbe belenyugodna, mintha a legnagyobb fokú passzivitásba ment volna át. A valóságban a kegyetlen fájdalom orvossága segítségével benső lénye kiküzdötte a szellem végső hatalmát az anyag felett úgy, hogy a halál világa már semmit sem árthat neki. A Nap nagypéntek fülledt déli óráiban órákra elsötétül, a Föld megrendül, Krisztus azonban zavartalanul elmegy a halál-erők mellett. A kozmikus erők, melyek a Golgota órájában felkavarodnak, összhangban állnak saját akaratával. Azt mondta a poroszlóknak a Getsemáné kertben: „Ez a ti órátok
és a sötétségnek hatalma”. (A német szövegben: Most eljött a ti órátok, most a sötétségé a szó.)
Ha a mezőn és útfélen álló keresztek közül némelyiken aranyozott testű Krisztus függ a fekete keresztfán, ebben a naivan bölcs néphagyomány révén a Nagypéntek fontos
titka él tovább. Titkos napfény törte át a déli éjszakát, a Krisztus-Nap mutatkozott meg, mikor a külső Nap elsötétült. Már beleszövődött egy húsvéti sugár Nagypéntek sötétségébe.
Ez az a szeretetből fakadó nagy, kozmikus áldozat, amit Krisztus az egész földi létért meghozhat, mert a halál már nem tudja ebben megakadályozni.
Annál a hatalomnál fogva, amit Krisztus saját lénye felett megtartott, éteri burka nem fog a Földtől eltávolodni, inkább anyagszerűbbé fog válni úgy, hogy Krisztus éppen általa tud majd igazán hozzákapcsolódni mindahhoz, ami földi. Szellemi testiségében Krisztus az emberek közelében marad, ahogy maga is megígérte: „Veletek leszek a világ végezetéig”.
Az az erő, amellyel Krisztus győzelmet aratott a halál felett, a kozmikus szeretet. Ez a kozmikus szeretet az, ami benne emberré vált. Pilátus kimondhatta róla, mikor ott állt a megostoroztatás véres nyomaival, töviskoronával és a gúnyból ráadott bíbor palásttal: ”Íme az ember!”. Mi pedig éppenséggel kimondhatjuk: az, aki ott függ a kereszten és kitárja karját, hogy halálával véghez vigye szeretetből fakadó nagy tettét, ami a Földön mindent megváltoztat, az az emberi lény tulajdonképpeni legszentebb képe.
Christian Morgenstein így foglalta ezt költői szavakba. (Ezt a verset magunkban, vagy hangosan felolvashatjuk, Nagypénteki gyakorlatként.)
Láttam az Embert legmélyebb alakjában,
Ismerem a világot a legalapvetőbb tartalmáig.
Tudom, hogy szeretet, szeretet a legmélyebb értelme,
S hogy azért vagyok itt, hogy egyre jobban szeressek.
Kitárom karomat, ahogy Ő tette.
Szeretném, mint Ő, az egész világot átfogni.
Legutóbbi hozzászólások