Az előző részek folytatásaként Emil Bock Nagycsütörtökről írt elmélkedése. 

Az első három nap múltán, melyek telve vannak a nem-Krisztus-i külvilággal vívott hangos drámai vitákkal, egyszerre csend lesz. Nagycsütörtök estéjén belépünk a szent hallgatás területére. A lárma hirtelen, egy csapásra megy át a csendbe. Napközben az utcákon tetőpontjára hágott a zsivaj, a sok ezer vásárló és össze-vissza beszélgető húsvéti zarándok lármája. Leszáll a Páska éjszakája, melyen az ószövetség hívei előkészülnek a másnap (péntek) este kezdődő Páska-szombatra. A zúgó lárma elhallgat. A házak összes helyiségei nemsokára megtelnek emberekkel, akik asztalhoz ülnek, hogy vérrokonaik körében elfogyasszák a húsvéti bárányt. Az utcák hirtelen kiürülnek. Nyomasztó némaság ereszkedik rájuk.

Jézus és tanítványai is visszavonulnak abba a helyiségbe, ahol a Páska-vacsorát akarják elfogyasztani. Ennek a teremnek többszörös a csendje, mert olyan házban van, amely nem magán lakóház, hanem egy szent körnek, az esszénusoknak szolgál rendházul ezen az ősrégi szent helyen: a Sion hegyén, ahol már évezredekkel ezelőtt az emberiség egyik legrégibb szentélye állt. Ősrégi szent helyen van tehát ez a vacsorázó terem, amit az esszénus rendbeliek a Páska előestéjén Jézus és tanítványai rendelkezésére bocsátanak. Közvetlenül szemben vele szintén ősrégi tradicionális helyen áll a Kajafás-ház, a szadduceus rend ősi háza. Ott is összegyűlik egy kör, amely a Páska-ünnepet ünnepli. Gyűlölettel eltelt ellenségek, akiket egységes terv mozgat. A szent órának azonban el kell múlnia.

S így maguk az ellenségek adják ki a parancsot: „Próbáljátok elfogni, de ne az ünnepen.” Abban a szobában, ahol Jézus és tanítványai összegyűlnek, megvalósul a 23. zsoltár: „Asztalt terítesz nékem az én ellenségeim előtt.”

Leszállt a csend. Az asztalon, mely köré Jézus és tanítványai telepedtek, hogy megvacsorázzanak, elkészítve a húsvéti bárány. Jézus tanítványaival hozzálát, hogy elfogyassza, kegyes megemlékezésül a bárány-áldozatra, ami egykor Mózes idejében a szolgaság bilincséből való szabadulás jelképe volt. Az ő közösségük is alkalmazkodik az ősi törvényhez és ősi szokáshoz, de a vacsorázó terem asztalán lévő húsvéti bárány új értelmet kap. Az asztalnál ül az, akiről Keresztelő János így szólhatott: „Íme az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit.” Soha nem volt a húsvéti bárány abban az órában – sem előtte, sem utána soha! – olyan közel ahhoz, akinek a jelképe volt. Évezredeken keresztül profetikus hagyomány volt a húsvéti bárány elfogyasztása, most elérkezett a jóslat beteljesülése. Nemsokára elmondhatja Pál apostol: „Nekünk is van húsvéti bárányunk, Krisztus, aki értünk áldozta fel magát.” (I.Kor. 5:7)

A Sion hegyi étkezőhelyiségben végleg elveszti értelmét a régi áldozat. A legmagasabb isteni lény maga lépett be most ebbe a világba. A húsvéti bárány az önmagát feláldozó isteni szeretet tiszta képmásává lesz.

Az utolsó vacsora asztalán azonban nemcsak a húsvéti bárányt látjuk. Kenyér és bor is van rajta. S mikor eleget tettek a Páska-vacsora régi hagyományának, Krisztus a tanítványok nagy meglepetésére veszi az étel és ital véletlenül ottlévő jelképeit és az ótestamentumi vacsorához egy újat fűz hozzá. Valami váratlan történik, amikor a tanítványoknak odanyújtja a kenyeret, a bort és így szól: „Vegyétek, ez az én testem, ez az én vérem.” Ezek a jelképek valójában nem véletlenül vannak az asztalon. Rejtett misztériumok mély teréből előlép a fénybe az, ami mindig is megvolt az emberiségben. Míg a templom külső terében ott voltak az áldozatok, amiket a sokaság jelenlétében mutattak be, bizonyos szentélyek ezoterikus rejtettségében, ahol a Nap-misztériumnak hódoltak, mindig is a kenyér és bor volt a Napisten tulajdonképpeni jelképe. Ugyanazon a helyen, ahol a vacsorához összegyűltek, azokban a sziklabarlangokban, melyekben most a királyok sírja és Dávid sírja is van, kétezer évvel ezelőtt Melkizedek, a legnagyobb Nap-beavatott szentélye állott. Innen hozta elő Melkizedek a kenyeret és bort, amit Kidron völgyében a győztesen hazatérő Ábrahámnak nyújtott át. De a kenyér és bor nem játszhatta a régi idők misztériumtemplomaiban soha azt a szerepet, amit ebben a pillanatban kapnak. Mindig csak jelképei voltak a Napistennek, akit tisztelői más szférákban kellett, hogy keressenek. Most többek puszta jelképnél. Krisztusban maga a nagy Napisten van jelen, aki mondhatja, amikor a kenyeret adja: „Ez az én testem” és mikor a kelyhet nyújtja tanítványainak: „Ez az én vérem”. Odaadó lelke beleárad a kenyérbe és a borba.

A kenyér és a bor felragyog az alkonyuló fényben. Aranyfényben, fénylő Nap-aura veszi körül őket. Mikor a szétáradó Krisztus-i lélek testévé és vérévé válnak, magának a Nap-szellemnek a testévé és vérévé lesznek.

A korábbi idők minden Nap-misztériuma csak jóslat volt. Ebben a pillanatban válnak valóra. Minden régi áldozat anyagi áldozat volt. Most a lelki áldozat veszi kezdetét. Megindul a valódi bensőségesség áramlata az áldozásnál. Búcsút mondanak a korábbi idők Hold-jellegű áldozatainak.

A Nap-áldozat lép a színre. Ebben az esti órában van a hajnalpírja a kereszténységnek, az igazi Nap-vallásnak.

Mielőtt Jézus tanítványaival a húsvéti bárányt elfogyasztaná, elvégzi a lábmosást, ezt a teljesen soha ki nem meríthető és le nem írható, szeretetből fakadó egyszerű tettet. Az összes rendnél szokásos hagyományok folytatása és fokozásaként lehajol és minden egyes tanítványának, – Júdásnak is – megmossa a lábát. Megragadó kép tárul elénk arról, ami itt történik: Krisztus szeretetből teljesen odaadja magát övéinek. A kereszthalál ennek az odaadásnak a megpecsételése lesz.

Amint a két vacsorát a lábmosással bevezette, úgy be is fejezi valamivel. Itt ahhoz a szokáshoz csatlakozik, amit az emberek körös-körül, minden házban követnek. A Páska-vacsora befejeztével a családapa mindenütt elkezdte felolvasni vagy felmondani a Haggadát, a nép régi időktől fogva, legenda formájában megírt történetét. Krisztus is tanítást fűz a vacsorához. Szavait legcsodálatosabban a János evangélium búcsúbeszéde tartalmazza, amely a főpapi imában végződik.

Négy fokozat követi egymást: lábmosás, húsvéti bárány, kenyér és bor, búcsúbeszéd.

Valójában a lábmosás nem más, mint utolsó, képszerű összefoglalása mindazoknak a tanításoknak, melyekben Krisztus tanítványait részesítette. Ezért mondja nekik: „Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek.” A szeretet a végső célja annak a tanításnak, amit Krisztus a tanítványok számára hátra hagy.

Ekkor teljesedik be először az átváltozás titka, ami az evangélium olvasás és az áldozás után a szentség harmadik részét képezi. Égi erők járják át a földi anyagot. A Föld anyagában szellemiség villan fel. Úgy tűnik, mintha a negyedik fokozaton, a búcsúbeszédben Krisztus csak tanításokat adna útravalóul tanítványainak. Valójában azonban éppen ebben adja a legbizalmasabb közléseket önmagáról.

Ezek a szavak, melyekben az utolsó vacsora szellemi visszhangja cseng, még fokozottabban Krisztus teste és vére, mint a kenyér és a bor. Bennük adja át magát Krisztus lelke a tanítványok lelkének, hogy velük a legbensőségesebben egyesüljön. A tanítványok azonban csak úgy hallják szavait, mint egy álomban. Csak egy van közöttük, János, aki Jézus kebelén nyugszik, aki meg tudja hallani Krisztus beszélő szívének szavát és ezért képes rá, hogy evangéliumában megőrizze ennek a pillanatnak a visszfényét az emberiség számára. Ennek az órának négyszeres nagy szentségét a Krisztus szívéből fakadó, szétáradó kozmikus szeretet hatja át.

A szent asztaltársaság drámai módon oszlik fel. Nemcsak a Páska-ünnepi szokás, de szigorú szabály követeli, hogy ezen az éjszakán senki se hagyja el a ház védelmező bűvkörét. Aki mégis megteszi, az találkozik a halál angyalával. Az utcák kihaltak maradnak. Egy bizonyos pillanatban mégis látjuk, hogy egyvalaki kimegy. Nincs tovább maradása, miután Jézus kezéből a falatot megkapta. A János evangélium hozzáteszi: „vala pedig éjszaka”. S abban az emberben bensőleg is éjszaka volt. Júdás a szembenlévő házba megy, ahol Kajafás emberei is a húsvéti vacsora hagyományának tesznek eleget. De készségesen hajlandók a tárgyalásra, amit Júdás akar velük folytatni.

Júdás csődöt mond a szentség titka előtt. Már előző este is megszállta a nyugtalanság ördöge, mikor a betániai házban a szentség hangulata bontakozott ki. Az utolsó vacsora színhelyén másodszor találkozott a szentség szubsztanciájával. Nincs meg benne az a béke, ami egyedül tenné képessé arra, hogy a szentség áldását elfogadja.

A Páska-varázslat másodszor is megtörik: Jézus, a tanítványok rémületére feláll az asztaltól és int nekik. Követik őt ki a néptelen éjszakába. A telihold csillogó fénye egy időre majdnem kialudt. Hold-fogyatkozás állt be. Előtte még vérvörös gömbként függött a Hold az égen. A tél búcsúzását kísérő fagyos zápor kerekedik, mikor Jézus tanítványaival Getsemáné kertjébe érkezik.

Mindkét kimenetel belső folyamatok képi kifejezése. Mikor Júdás kimegy, így szól az evangélium: „Vala pedig éjszaka”. Éjszaka van Júdás lelkében is. Mikor Krisztus kimegy, azt mondhatnánk: „Vala pedig nappal”. A zivataros éjszakába aranyos csillogás vegyül.

Nap-titok ragyogja körül Krisztust, mikor tanítványaival lemegy a völgybe ugyanazon az úton, amelyen kétezer évvel ezelőtt Melkizedek vitte le a kenyeret és a bort. Nap fénylik az éjszaka közepén. Így történhet meg aztán, hogy Krisztus a Getsemáné-kertben legyőzi a halál angyalát, akivel meg kell küzdenie.

Az a Nap-szerű fény, amit az emberek Virágvasárnap Krisztus lényében felvillanni láttak, már sokkal mélyebb rétegekbe húzódott le. Senki sem veszi észre. S a világ mégis új fényt kap ezen a szent estén, amely inkább a Húsvét, mint a Nagypéntek előestéje. A mennybemenetel napján, a hat hét múlva bekövetkező másik csütörtökön az a fénycsíra, amely az utolsó vacsoránál kezdte meg növekedését a Földön, már mindenütt jelenvalóvá és kozmikus erejűvé válik.