Artabán a negyedik király

„Mindenki ismeri a Három Királyok,  vagy másképpen szólva a három napkeleti bölcs történetét. … De ki ismeri közületek Artabán, a Negyedik Király, a negyedik bölcs történetét?”

Henry Van Dyke: Artabán a negyedik király – történetét Kattner Kriszta írta át, rövidítette le egy karácsonyi árnyjátékhoz. A történetet Kőrösi Ákos fotói illusztrálják – ebben a formában szeretnénk megosztani Artabán történetét abban a reményben, hogyha tetszett, az eredeti hosszú változatot is beszerzitek.

1.
Abban az időben, amikor Augusztus császár uralkodott a világ nagyobbik felében és Heródes ült Jeruzsálem trónján, Perzsia hegyei között, Ekbatana városában élt egy magas születésű, nagy bölcsességű mester, aki az Artabán nevet viselte.

Artabán háza nem messze állt a királyi kincstár hét fallal övezett hatalmas épületétől egy gyönyörű kertben, virágok és fák gyűrűjében.

Azon a szeptemberi éjszakán, amelyen magához hívatta mágus tanítványait a máskor madarak énekétől zengő kertben, szín és hang egyaránt visszavonulni látszott.

Artabán maga fogadta vendégeit ezen az estén. Sudár testét hófehér gyapjú köntös takarta, fején a hegyes süveg: a Nap-ösvény ismerőjének, a legmagasabb mágusnak járó fejdísz.
Az egybegyűlt kilenc, nemes úr mindegyike színes selyem köntöst viselt, mellükön összetartozásuk jelével a szárnyas Nappal. Ezt a jelet szerte a világban csak Zarathusztra tanítványai viselték, egymást erről a jelről a világ bármely sarkában felismerték.

-„Hallgass meg apám és ti barátaim!” szólt Artabán. – „Évtizedek óta élünk együtt a csillagos ég titokzatos és hatalmas mozdulataival, ritmusaival, változásaival. Legszentebb írásaink legnagyobb ígérete mind az új Fény világra születéséről biztosít bennünket. Ősidők óta erre az új Napkeltére várakozunk.”

„Óh tévedsz Artabán mester! Hisz mind tudjuk, hogy a csillagok tudása a legmagasabb tudás” – vágott közbe egyikük- „ám a mi ősi bölcsességünknek az a legnagyobb titka és így intjük erre az embereket, hogy mindig egy újabb napfelkeltében reménykedjenek, mert mind tudjuk, hogy a sötétség ereje éppen akkora, mint a fényé! A kettő harcában soha nem születhet meg békekötés!”

„Barátaim!” vette vissza a szót ismét Artabán „A prófécia lelkem legmélyebb mélységében élt a mai napig, de mostantól nekem és három mágustársamnak: Gáspárnak, Menyhértnek és Boldizsárnak megmutatkozott a jövendölés jelentése. Ez év tavaszán mindannyian láttuk, ahogyan a két legnagyobb csillag, a Szaturnusz és a Jupiter találkozott az égbolton a Halak jegyében, és ekkor megláttunk egy új csillagot is, amely egy teljes éjszakán át ragyogott, aztán eltűnt a szemünk elől…És ma éjjel ismét találkozni fog a Szaturnusz a Jupiterrel…Gáspár, Menyhért és Boldizsár ma este Babilonban, a Hét Szféra templomában várják, hogy az ismeretlen csillag ismét megjelenjen.

Arra kérlek barátaim és társaim, hogy csatlakozzatok hozzám a keresésben, legyetek társaim a zarándokúton, amely elvezet minket a világ királyához. Nézzétek! Minden földi gazdagságomat erre az ajándékra cseréltem, amit az újszülött királyunknak szánok.” – és a tenyerén megvillant a három valóban királyi ékkő.

Egyik mélyzöld, mint a cédrusligetek lombja, a másik vörös, mint az izzó naplemente, a harmadik pedig áttetszően fehér, mint a hajnali fényben fürdő hóval borított hegycsúcsok.
De Artabán barátai mély, hideg csendben meredtek maguk elé, tekintetükkel egymást kutatták, azzal a csodálkozással vegyes sajnálattal, amellyel a tudásában biztos ember egy vad látomás kényszerében vergődő társa eszelős, megvalósíthatatlan terveit hallgatja.

Egy ideig még szótlanul üldögéltek, mélyen saját gondolataikba merülve, majd csendesen, szinte észrevétlen magára hagyták Artabánt.

Eközben a keleti égen a Zagrosz hegység csúcsai felett a Jupiter és a Szaturnusz egymás felé hajlott, mint két láng, mely egybeolvadva kíván világítani. A sötétségből egyszercsak kipattant egy apró azúr szikra, amely hihetetlen sebességgel magát bíbor gömbbé kanyarítva, hosszú sárga és narancs sugarak uszályában szinte felszökkent a hajnali égre.

Artabán hosszan nézte, majd csendesen, hisz már nem volt kihez szólnia, szinte magának mormogta: „ A jel, amit vártam. A Nap a Földre érkezett. Az idő fordulópontján állunk. Indulnom kell, ha köszönteni akarom őt! ”

2.
Artabánnak minden ügyességére és gyorsaságára szüksége volt az úton, hiszen mindössze tíz napja volt, hogy időben megérkezzen a találkozóhelyre.
Hűséges lova Vasda, kitartóan vágtatott vele szinte éjt nappallá téve, mert egy törekvés mozgatta ezt a két szívet: legyőzni a teret, megenni a távolságot, a messzeségből világító végcélt minden nappal közelebb hozni.

Átvágtak az Orentesz száz patakot rejtő szakadékán, majd Nicean pusztáin, ahol a híres vadlovak csapatai szinte egymást érték.

A mocsaras völgyekben sikoltozó madarak rebbentek szét közeledésükre. Nyílként szelték át Corcobar dús gabonamezőit, ahol a szél még vastag volt a cséplés porától. A horizonton máris föléjük magasodtak a Zagrosz hegységének fekete sziklacsúcsai. Errefelé már jegesen hidegek voltak az éjszakák. Majd ismét egy mosolygó völgy következett, dúsan termő fügeredők,széles rizsföldek míg a szem ellát, a béke és a gazdagság nyomai!
A tizedik nap előestéjén Artabán megpillantotta Babilon még romjaiban is fenséges falait.

Ember és lova egyaránt ereje végét járta, a hajsza aggodalma már elhagyta testüket, most már a fáradtság diktálta a lassabb tempót.
Egy kis pálmaligethez érkeztek, ahol Vasda hirtelen megtorpant veszélyt észlelve. Az egyik fa tövében a földön, egy mozdulatlan test hevert.

Artabán a fekvő ember fölé hajolt, akin látszólag már nem tudott segíteni.
De ebben a pillanatban történt valami, ami Artabán egész jövőjét megváltoztatta: a fekvő ember melléből egy hosszú, remegő sóhaj szakadt ki és a csontos kéz a földről felemelkedve, görcsösen megragadta a mágus köpenyét.
Artabán szíve a torkában dobbant! „Ugyan mit tehetne ő, egy haldokló idegenért? Mi köze lehet neki, a mágus-fejedelemnek ehhez az emberi élet legalján tengődő, megvetett fajú idegenhez? Hogyan is időzhetne itt, ezzel a halálra szánttal, miközben neki más feladata van? Hacsak egy órát is késlekedik, nem érkezik meg éjfélre, a találkozóhelyre és barátai nélküle indulnak útnak! „De ha most tovább megy, ez az ember bizonyosan meghal?! Ha vele maradna…,Talán visszaadhatja az életét! Igazság és tisztaság istene! ” – imádkozott Artabán – „vezess engem az ösvényen, melyet egyedül csak te ismersz!” Ezután lehajolt és a haldokló száját, homlokát vízzel megnedvesítette, száraz pálmalevélre fektette, ruháját értő mozdulatokkal megnyitotta. Nem csak pap volt ő, hanem nagy tudású orvos is, hisz az emberi test gyötrelmeinek okát és gyógyítását csak a lélek és a szellem törvényeinek ismerője végezheti.Közben az órák múltak. Artabán türelmes, gyengéd, gondos mozdulatainak hála a halódó test életerői lassan visszatértek.
Éjfél már régen elmúlt mire Artabán ismét elindult és már hajnalodott, mire a szent templomhoz ért. De elkésett. A templom ajtajánál egy kődarab alatt egy írást
talált:
„Még éjfél után is vártunk rád, de nem késlekedhettünk tovább, elindultunk a Király köszöntésére, kövess bennünket a sivatagon át! aláírás: Gáspár, Menyhért, Boldizsár”

3.
Mély és nehéz csend kísérte Artabánt hosszú útján a sivatagon át. Testi gyötrelmeit lelki nyomorúsága tetézte be: mérhetetlenül szomorú volt hogy a királynak szánt ajándékból, a csodálatos smaragdból kellett a sivatagi útra karavánt bérelnie.
Pontosan 3 nappal később érte el Betlehem városát, mint előtte Gáspár, Menyhért és Boldizsár. Mikor megérkezett meglepve tapasztalta, hogy Betlehem mennyire megváltozott. A máskor nyüzsgő, élettel teli város most kihalt, csendes és komor volt. Egy árva lelket sem lehetett az utcákon látni, sehol egy hang, még a kutyák is visszahúzódtak a házfalak mögé. Sokáig bolyongott az elhagyatott utcákon, míg egy alacsony kőház, résnyire nyitott ajtajához nem ért.
Odabent egy fiatal anya karon ülő gyermekét ringatta alvásba. Az asszony észrevette Artabánt, és tisztelettudóan behívta házába, miután alakján és öltözetén azonnal látta, hogy nem a maga fajtájával van dolga. Az asszony felismerte, hogy a napokban a városban látott 3 magas rangú látogatóhoz, a fényes kísérettel érkező 3 nagyúrhoz hasonlatos embert lát vendégül és vendégének részletesen elmesélte az elmúlt napok eseményeit:
Azt, ahogyan egy fényes csillag elvezette a 3 gazdag látogatót a Názáreti József és Mária fiához, akik a Gyermeket keresték, azt a gyermeket, aki a jövendölések szerint maga az újszülött király, és elmesélte azt is, hogy miképpen kellett az éjszaka homályában Józsefnek és Máriának a kisdeddel Egyiptom felé menekülniük, mert Heródes katonái ártó szándékkal közeledtek Betlehemhez.
A gyermek eközben elaludt, az asszony pedig ételt, italt tett a vendég elé. Éppen nekiláttak a szerény vacsorának, amikor a mélyülő sötétség álmos békességét elnyújtott sikolyok verték fel, és rohanó lábak zaja.

A zajok egyre erősödtek, az elnyújtott sikolyok már egészen közelről, érthetően hangzottak. „a gyermekeinkért jöttek… Jaj, végünk!…Heródes katonái megölik a gyerekeinket!…”
Az asszony testével takarva el gyermekét a ház legsötétebb sarkába húzódott be, remélve, hogy így talán észrevétlen maradhatnak.

Artabán egy mozdulattal kint termett a házból és egész testében kiegyenesedve megállt az ajtóban. Széles vállú, magas alakja teljesen betöltötte az ajtónyílást, ruhájának ékkövei megcsillantak a fáklyák fényében.
Heródes katonái vértől csatakos kezükben kardot markolva torpantak meg a ház előtt.

A parancsnokuk tekintete Artabán arcáról a kezére tévedt mágus tenyerén a hatalmas rubin fénylett. „Egyedül vagyok ebben a házban. Ezt a drágakövet annak szánom, aki tiszteli magányomat és a ház nyugalmát!” A kapitány anélkül, hogy Artabán szemébe nézett volna villámgyorsan elkapta a rubint és a katonáira kiáltott – „Táguljatok innen ostoba banda, hallottátok, a ház üres!” A zaj és a forgatag egy pillanat alatt továbbsöpört és kint ismét csend lett. De nem így odabent! Az asszony megkönnyebbüléstől zokogó hangja még a zárt ajtón át is messzire hallatszott.

4.
Artabán ismét a vándorok ösvényére lépett.
Meg sem számlálhatjuk hány hetet, hónapot, évet töltött örökös keresésben.
Látták őt Egyiptomban a piramisok lábánál, és Heliopolisz rabszolgapiacán.
Járt olyan országban, ahol az éhínség miatt napokig csak temetett.
Járt leprások zárt közösségében, földalatti börtönök reménytelenül sötét poklában. Mindenütt figyelmes szemmel tekintett az arcokba, egy pillantást keresett!
És mert hajnaltól éjszakáig szükség volt a segítségére évei gyorsabban szálltak felette, mint a takács vetélője repül össze-vissza a szövőszéken.
Néha úgy tűnt, mintha Artabán elfeledkezett volna arról, hogy úton van, hogy valakit keres. Élete lett az út, élete lett a keresés.
És élete tele lett azoknak az életével, akiknek ő adott erőt, ételt, egészséget, reményt…
Bár kimerültsége napról napra növekedett, testét még egy utolsó nagy útra rábírva, megérkezett Jeruzsálembe.

Mikor Ekbatanaból útra kelt 40 tél múlt el felette. Haja akkor még fekete volt, mint az ében, mára meggyérült és megfehérült. Valamikor szálegyenes gerince mára megrogyott.
Éppen 33 esztendő telt el úgy Artabán életéből, hogy szünet nélkül vándorolt, keresett, majd tovább vándorolt és tovább keresett…és most újra itt volt a városban. Szívében valami alig hallható suttogás tartotta még az erőt: most, talán most nem hiába jött ide!

A város ma, mintha másképp ünnepelte volna a tavaszi Bárány-áldozat napját, mint eddig. Valami furcsa izgalom feszítette az embereket.
Végre Artabán hazájabelieket látott a Damaszkuszi-kapu felé hömpölygő tömegben és tőlük tudta meg, hogy két megrögzött bűnözőt feszítenek ma keresztre a Golgotán és velük harmadikként a Názáreti Jézust, mert isten fiának merte nevezni magát.

Artabán számára megcsillant a remény.
„ Még az is lehet – gondolta – hogy végül megtalálom a királyt, ellenségei közt és ekkor, végső nagy bajában megsegíthetem Őt! Hiszen itt van még nálam az utolsó kincsem, az igazgyöngy: váltságdíjul talán elfogadják majd tőlem.” és evvel az elhatározással csatlakozott a városkapu felé tóduló tömeghez, bár lábai egyre nehezebben vitték.

Ekkor arra lett figyelmes, hogy katonák egy kis csoportja, a tömegben utat, törve egy lányt vonszolnak rabszíjra fűzve, aki Artabán mellén a szárnyas nap jelét felismerve, hirtelen a lábához veti magát és a segítségéért könyörög.
Artabán ismét a nagy kérdés előtt állt: a hitét vagy a szeretet parancsát kövesse, hiszen három ékköve megszentelt ajándék volt mind közül is a Legnagyobbnak. Ő pedig már kettőt odaadott másokért.
Mitévő legyen? Nem tudta!

Egyetlen dolog volt csak biztos megosztott szívében: ezt a lányt megmenteni egyedül az igaz szeretetből fakadó cselekedettel lehetséges.
A szeretet pedig a lélek egyetlen igazi fénye, a homály, a sötétség egyetlen ellenszere. Artabán elővette utolsó kincsét és a lány tenyerébe tette. „A királynak szántam, de legyen a tied.”

Mialatt beszélt az ég hirtelen vörösből szürkére, majd feketére sötétedett. A föld egy mély morajlással megrázkódott a lábuk alatt. A kapu melletti őrház falai meginogtak, a katonák futva menekültek.Ekkor a föld még egy utolsót rázkódott és egy cserép zuhant a föld felé. Éppen Artabán homlokával találkozott.
Artabán összeesett a lány alig tudta felfogni a karjaiban. Az elfehéredett arc fölé hajolva a száját leste, hogy lélegzik-e még. Ekkor a karjaiban fekvő öregember, alig hallhatóan megszólalt a pártusok nyelvén. „Hogyan uram? Nem értem, amit mondasz! Hogy, amikor éheztél én tápláltalak? Szomjúságodban én adtam neked inni? Mikor nem volt szállásod én befogadtalak? Mikor meztelen voltál én felöltöztettelek? Uram, 33 éve kutatok utánad és soha, soha nem láthattam az arcodat! Soha nem szolgálhattam tenéked!”
Artabán ekkor elhallgatott és a lány valami különös távoli, finom zenéjű hangot hallott: „Artabán! Életed fénylő szálát minden tetteddel életembe fontad. Én vagyok veled! Én várlak a végső találkozónál. És te vagy az első, aki megtalált engem!”
Artabán arcát kimondhatatlan békesség öntötte el, fénylett a ráncos homlok, mintha hajnalodott volna az alkonyat helyett. Egy utolsó mély sóhaj indult el a melléből és több nem követte.
A mágus vándorútja véget ért. Kincseit elfogadták. Artabán megtalálta a királyt.