Az alábbi beszélgetésben Buchwald Magdolnával, az Óbudai Waldorf Iskola tanítójával beszélgettünk a november eleji ünnepek kapcsán arról, hogy miként lehet, érdemes a gyerekekkel érinteni ezt a napjainkban is érzékeny témát.
Kérdésben a válasz
– Magdi, köszönöm szépen, hogy elfogadtad a megkeresést. Az élet időnként olyan helyzetek elé állítja a szülőt, amiben hirtelen nem tudja, mit mondjon, amikor megszólítja a gyermek. Az elmúláshoz a gyermekek egészen másképp viszonyulnak, hiszen közel állnak még a természethez, érzékelik a körforgásokat, ritmusokat. Amikor kérdeznek, akkor a szülő – egy teljesen más síkon létezve – megtorpan, hogy jó a kérdés, de mit is mondjon, hogy azzal valódi válasz szülessen.
Annak idején a mi óvónénink a Waldorf oviban tanított egy módszert, ami aztán nagyon bevált. A lényege, hogy amikor a gyermek kérdez, akkor adj időt arra, hogy kapcsolódsz a kérdéséhez. „Tanulj meg hümmögni”. Tehát a gyermek kérdez, és te egyből nem kezded neki mondani a Nagy felnőtt választ, hanem ízlelgeted a kérdést. S mindezt így „Hm, hm, na igen” stb. kis hangokkal kíséred. Időt nyersz. S utána jöhet a „visszakérdezés”.
Tehát ha a kis- nagy gyermeked kérdez, akkor ne te adj neki kész választ, hanem kérdezz vissza, valahogy úgy, hogy „Ühüm, azt kérdezted, hogy… (és itt egyszerűen összefoglalod a kérdését) – jó, és akkor te mit gondolsz erről?” vagy „”Jó, értem, az a kérdésed, hogy…. Igen, és erről te mit gondolsz? „Értem, az a kérdésed… és akkor te hogy látod?”
A gyerek ugyanis sok esetben nem arra kíváncsi, hogy te mit felelsz, mert valójában tudja a választ. Neki arra van szüksége, hogy biztosítsd a meghallgatást és figyelj rá.
Amikor nem tudja – nem találja a választ – akkor is érdemes először őt meghallgatni. Viszonylag kevés szülő ismeri- vagy alkalmazza ezt a párbeszéd formát, inkább ténylegesen válaszolni próbál, kész, sematikus magyarázatokat adva a gyermek szájába.
Magdi, arra vagyok kíváncsi, hogy szerinted mit mondjanak a szülők, illetve ők maguk hogy álljanak ehhez a témához, hogy halál, veszteség, elmúlás?
– Igazából ez a kérdezve-beszélgetés mindent visz. Mert akkor nem te adod meg ezeket a válaszokat, hanem egy meglévő anyaggal tudsz dolgozni. Tehát ez borzasztóan fontos, visszakérdezni, hogy Te mit gondolsz, mitől félsz, ilyesmi.
Ami nagyon érdekes, Pohl Jánosnak van egy leírása a hetességekről, amiben klasszul leírja, röviden és tömören, hogy egy-egy hetes időszak mit ölel fel, s az embernek jó ránézni erre időnként. Érdemes végig nézni ezt a szülőknek is, hogy tudják, mire számíthatnak hétévente.
Megélések
– Nekem így, hogy 60 éves lettem, egy fontos kérdéssé vált a halál, a veszteség, az elmúlás, hiszen akárhogy is, kifelé tartok valamiből, másrészt végig benne voltam a szüleim és férjem szüleinek az elengedés körüli folyamataiban. Nagyon erősen jöttek elém ezek a motívumok, illetve a közelmúltban a környezetemben is történtek erős veszteségek, amiknek kapcsán például tapasztalom a különböző kultúráknak is a halálhoz, elmúláshoz való viszonyát. Mindeközben dalok, versek formájában spontán érkezik felém a válasz, s így mostanra érettebb is vagyok ebben a témában – mert hogy nagyon sokáig „éretlen” voltam ezzel kapcsolatban.
– Igen, ez az érlelés, a megérés bizonyára időigényes. Gondolkodni, figyelni, odafordulni. Akár úgy, hogy közben félelem van bennünk. Érdekes látni, hogy egy kisgyermek adott esetben nem feltétlenül viszonyul azzal a félelemmel a halálhoz, mit mi, felnőttek, hanem van egy közelsége az egészhez.
– Igen, úgy is mondhatnám, ahogy nemrégiben egy hivatásos segítő mondta, akivel sokat beszélgettünk a témáról, hogy az embernek igenis érdemes megtanulnia érzékelni az angyalokat. Hinni bennük, bízni, hogy segítenek minket, mert hogy a halálban is ez segít, hogy ők valahogyan átsegítik az átlépőt, átsegítenek minket. Amikor ezt hallottam, mondtam neki, hogy azt gondolom, hogy az én apukám és az anyukám fog rám várni, s erre azt válaszolta, hogy igen, ez teljes így, mert ez valójában ugyanaz.
Tehát ha olyan a helyzet, hogy beszélni kell valahogy a halálról, akkor a szülőnek vagy a pedagógusnak érdemes kitalálnia egy történetet, amiben benne van az, hogy mi valójában nem vagyunk egyedül. Hanem ott vannak az angyalok, ott vannak a szeretteink, és aztán ott van ő, akire emlékezünk. És őt is minden bizonnyal átsegítették és segítik.
S ha majd egyszer oda érünk, mi sem leszünk magunkban, hanem akiket szerettünk, azok várnak ránk. Ennél jobb történetet nem is tudok mondani.
Amikor már nagyobbak, akkor emellett még lehet beszélgetni a gyerekekkel arról, hogy a különböző kultúrákban milyenek az emberek fogalmai az elmúlással kapcsolatban.
Amit érzel, s amit mesélsz
– Hogy látod a segítő olvasmányokat, mennyire érdemes ezekkel foglalkozni, használni őket?
– Minden másban, és különösen ebben a témában kiemelkedően igaz, hogy a gyermeknek az megy át, amit te érzel. Ezt jó először megnézni, ebben oda fordulni magadhoz. Ha az olvasmány segítene, akkor ebben is elég jól állunk, sokféle írás szól mindenféle korosztálynak, mese és könyv elérhető, de ami még ezeknél is jobb – bármilyen viccesen is hangzik és bármilyen bénának is gondolod – az a te saját költésed, a saját meséd. Vagy egy családmese, amit te építesz fel, te mondasz el arról, ami valakire, vagy éppen a ti családotokra jellemző, ezt el tudod mesélni (nem felolvasni, hanem mesélni, fejből) és azután annak mentén lehet beszélgetni.
Ami fontos tehát, hogy a gyerekekkel kérdések mentén és történetek mentén tudunk beszélgetni.
Félelemoldó mesék
– Azt gondolom, hogy csak úgy, minden felvezetés nélkül azért ne kapjuk elő a témát.
– Persze! Én biztos, hogy nem csinálnám azt, hogy leültetem a gyereket, hogy na, akkor beszéljünk a halálról, hanem amikor ott van az ideje, vagyis amikor ő elkezd kérdezni, akkor ülök le vele és szánok erre időt, hogy beszélgessek vele.
Az a tapasztalatom, hogy amikor körülöttünk van egy haláleset, éppen akkor kezdenek el erről kérdezni. És úgy igazán nem tudsz erre készülni, felkészülni. Érezned kell, hogy a gyereked hogy van, mitől fél, mitől szorong, és ebben aztán tényleg segíthetnek a mesék Boldizsár Ildikótól, Szentkúti Mártától, és amúgy neked, szülőnek is sokat segítenek ezek, de ami egy gyereknek sokkal egyszerűbb, hogy elmondod először neki, hogy van ott az a fent, ahol a nagyi, a dédi ott vár. Egy gyereknek ez adott esetben sokkal jobb kép, mint egy angyal. Az az érdekes, hogy R. Steiner is mindig oda teszi az antropozófiai tartalom mellé a történeteket. Ezzel teszi feldolgozhatóvá a szellemi tartalmat. Amit mesélünk, azzal mondunk el valami lényegeset, s ez így érthető és befogadható.
Ezen lenne tehát a fókusz, hogy kérdésre visszakérdezéssel válaszolni, majd kérdezni, mesélni, és mesében, történetben adni át a témát.
Kell-e félteni a gyereket?
– Kicsi gyerekek esetében előfordulhat féltés, akár túlféltés, hogy még óvodás, ne vigyük a temetőbe az ünnepen, pedig hát ők nem úgy gondolkodnak mint mi, felnőttek, más az egységérzetük, megélésük a világról, a létezésről. Egy temető látogás lehet ilyen értelemben egy szép gesztus, a tisztelet és szeretet jele, mondhatunk egy emléket, utána sétálunk, kijárjuk magunkból, átjárjuk ezt a részét is az ünnepnek. Van egy nagyon kedves, Dél-Amerikában készült animációs film, a Coco, ami különösen könnyedén, ugyanakkor mélyen, szépen dolgozza fel a halált. Eleve a dél-amerikai kultúra barátságosan tekint ezekre az élethez tartozó epizódokra. Ezt a filmet például ajánlhatjuk akár kisiskolásoknak is.
– Igen, ezzel nagyon egyet tudok érteni, más az európai kulturális viszonyulásunk alap kérdésekhez, a születéshez, betegséghez, halálhoz, sterilen vannak kezelve, pedig ha kizárjuk, ha eltávolítjuk őket, akkor csak a szorongásunk növekszik. Ha bele gondolunk, egy beteget ápolni, kísérni az egy természetes dolog, a gyereket nem szabad elzárni ettől, és attól se, hogy még a temetőbe se viszem ki soha. Torzítani sem szabadna a valóságot, tehát olyat mondani, hogy az illető „elutazott, elment”, ahelyett, hogy megmondanám, hogy igen, ő meghalt. Nagyon sterilek lettünk ezekben, és persze minden helyzet, minden család más, de éppen ezért, te, szülőként tudod, hogy milyen a gyereked, hogyan szólhatsz hozzá igazat, hogyan és mit mesélhetsz. A lényeg, hogy leválasztani, elzárni nem érdemes őket. Ebben is fontos egy rugalmasság, hogy amiként a helyzet adja magát, akkor ott tudjunk, merjünk váltani, változtatni, és változni akár. Óvatosan, finoman, időt adva magunknak.
Az említett film nagyon jó lehet, azzal a fontos kitétellel, hogy filmet, könyvet, bármilyen műalkotást úgy adj a gyereked elé, hogy először te nézd meg, hiszen te ismered a gyereket.
– Köszönöm szépen a beszélgetést!
(Készült Budapesten, 2025. október 31.-én, a kérdéseket, szöveget gondozta Lázár Márta)
Legutóbbi hozzászólások