Az iskola nem élet-halál kérdése! A jegyek nem tükrözik a tehetséget, sem a képességeket. Az se biztos, hogy a kitűnő tanulóból fényes karriert befutó felnőtt lesz.
Mit tehetsz szülőként, hogy jobban vegyétek az akadályokat? Íme pár gondolat:
-
Otthonról hozott melegség Akármennyi időt tölt a gyerek az iskolában, a jó és érzelmi biztonságot (elfogadást, ítélkezés-mentességet, érzelmi kifejezés és nyílt kommunikáció lehetőségét, együttérzést) adó családi otthon az, ami döntő befolyást gyakorol későbbi életére, fejlődésére. Ideális esetben egy kis elsősnek valójában két-három órát volna jó az iskolában eltöltenie, és utána egyből haza mennie. Otthon ebédelhet, pihenne, délután szabadon játszhatna, lehetőleg sok mozgással a szabad levegőn. Ez nagyon jó hatással lenne rá minden téren. Ebből persze az is következik, hogy ha módunk van rá, hozzuk el a gyereket az iskolából, amilyen hamar csak lehet. Ha erre nincs mód, akkor viszont ne a lelkifurdalásunk kerekedjen felül, hanem tervezzünk előre és hetente-havonta menjünk el együtt csatangolni, erdőre, mezőre, ahol kifújja a gyerek és a felnőtt is az eltelt idő fáradtságát. Ezek az egyszerű együttlétek összekovácsolják a szülőt és a gyermeket. Ha erre sincs mód, akkor marad a séta a játszótérre, parkba, mindenféle eszköz nélkül, hogy teret kapjon a csend és a kérdések.
-
Érzelmi biztonság Az érzelmi biztonság megadásának egyik feltétele, hogy higgyünk továbbra is a gyerekünkben úgy, ahogy eddig, és ne gondoljuk azt, hogy az ilyen-olyan iskolai értékelések objektívebbek, mint a mi szeretetteli látásunk (mert nem azok!) Ha eddig okosnak, kedvesnek láttuk a gyerekünket – és ebben mondjuk az óvoda is megerősített (de lehet persze, hogy már az óvoda sem erősített meg, mert ők is téves követelményekkel tekintettek rá!) –, akkor ne higgyük el azt az esetleges novemberi beírást, mely szerint gyerekünk mondjuk 73%-os. Higgyünk továbbra is magunknak, és lássuk gyerekünket 100 vagy akár 150%-osnak – mert az lát jól, aki szeret, és a szeretetteli rátekintés (kísérletek igazolták) növeli és előhívja a képességeket.
-
Ne higgyük el, hogy a képességei gyengék! Egyáltalán: milyen képességei? A nyolc intelligenciafajtából melyikre gondolnak? Netán az értelmi intelligenciára? Valószínűleg, mert az iskolában csak arra vetül némi fény. De akkor megint felmerül a kérdés: az értelmi intelligencia tíz faktorából melyik gyenge szerintük? Valószínűleg az a kettő, amit az iskola egyáltalán foglalkoztat és mér: a lexikális memória és a matematikai készség. Tényleg elhiszi a szülő az iskolának, hogy a nyolc intelligenciafajtából csak az az egy fontos, ráadásul annak az egynek a tíz faktorából csak az a kettő a fontos az életben, amit az iskola mér? Hát ne higgyük el!
-
Előbb a játék, utána a tanulás játszva megy! Mi a kisgyermek elsődleges feladata? Az, hogy játsszon. Ha ebben elfáradt, akkor majd kedvvel, önként veti magát a tanulásra. Mert a gyerek nem lusta, hanem kezdettől fogva mérhetetlenül kíváncsi, és igyekszik elsajátítani a világot. Lustává csak akkor lesz, ha igényeit, testi és lelki szükségleteit újra és újra semmibe veszik, mint ez nagyon gyakran az iskolában, sőt, már az óvodában is megtörténik.
-
Mi nekünk, szülőknek a teendőnk? Természetesen megteremtjük a gyerek körül a tárgyi feltételeket, nemcsak iskolatáskát, taneszközöket, füzetet, tankönyvet értve ezen, hanem viszonylag nyugodt sarkot, saját kis asztalt, “padot”, ahol nyugodtan leülhet, ahol a holmiját tarthatja, ahol jobbkezesnek bal felől jön a fény, balkezesnek pedig jobb felől (vagy ha ez nem megvalósítható, esetleg szemből).
-
Az iskola a gyermek dolga! Mindennél fontosabb: a gyereknek kezdettől tudnia kell, hogy az iskola egyedül az ő dolga! Én persze ott vagyok a közelben, és HA kér, segítek, amikor netán leckéjét csinálja vagy táskáját pakolja, de nem faggatom, hogy mi a lecke, nem ellenőrzöm, hogy berakta-e a tolltartót, a tornazsákot stb. És ha – törvénytelenül! – egyest kap tornából, mert nem volt felszerelése? Lehet, hogy egyszer-kétszer-háromszor intőt kap, de negyedszer biztos el fogja vinni! (Persze ez sem dogma, ha már kikészítette az előszobába, és most mégis anélkül szaladna el, felemelem a zsákot, és utána kiabálok: – Klárcsi! – és lóbálom a tornazsákot. Mire ő visszaszalad, kikapja a kezemből, és elfut vele.) Nem faggatom, hogy – Ferkó, van lecke? – Nincs – mondja a gyerek. Mire én: – Szerdán is azt mondtad, és mégis kiderült, hogy van, Magdika tudta. Na, hívjuk fel azonnal Magdikát! – Ha így, vagy hasonló módon kezdem az első osztályt, 8-12 év családi poklot készítek elő magamnak, magunknak… Az iskola az ő dolga! Ha segítséget kér, csak akkor segíts, de alapvetően hagyd békén. Így tanulja meg, hogy mi az ő feladata. Semmiképpen ne görcsölj ezen, mert a felnőttek szorongását és teljesítménykényszerét cipelik a gyerekek tovább, és mindent pontosan megéreznek.
-
A közös kakaózás, eszegetés, uzsonna az alkonyodó konyhában, a közös beszélgetések sokkal fontosabbak, mint a házi feladat. Nem kell a tornazsákot a gyerek kezébe nyomni, majd megtanulja, hogy magával kell vinnie, ez nem kell, hogy a szülő dolga legyen.
-
Mesélj, mesélj, mesélj! Akinek mindennap mesélnek, az – egy magyar kutatás szerint is – az iskolába lépés idejére másfél évvel előzheti meg anyanyelvi fejlettségben azt, akinek csak rendszertelenül mesélnek. Mesélj fejből akár este úgy, hogy az ő saját napját foglalod össze.
-
Ki a jó szülő? Az, aki maga is jól érzi magát a bőrében. Igen, szabad elmenni, rábízni a gyerekeket másra, kikapcsolódni, mert azt is kell! Az teljesen normális, ha valakit nagyon idegesít a gyereke, mert halálfáradt. Ilyenkor ő türelmetlen, a gyerek ezt megérzi, és még idegesítőbb lesz… Szabadulj meg tőle egy időre! És az is nagyon fontos, hogy amikor eljön az ideje, a gyerekek barátai jöhessenek, kapjanak egy szelet zsíros kenyeret, meg egy kis szörpöt…
-
Mi, együtt: Annál nagyobb ajándékot, mint hogy együtt jól érezhetjük magunkat, egy gyerek nem kaphat! És ugyanígy jól kellene, hogy érezze magát az iskolában is. Mire egyesek rávágják, hogy ugyan már, az élet nem kerti ünnepély! Én speciel azt gondolom, hogy az élet minél több részének kerti ünnepélynek kellene lennie – arra kellene törekednünk, hogy az legyen, és többé-kevésbé újra meg újra azzá is tehetjük.
-
Az iskolaérettség (…) egy sajátos hangulatban, állapotban, kíváncsiságban mutatkozik meg.
-
Ne tanítsd a gyermeked! A legrosszabb korrepetitor, gyerekeinek legrosszabb házitanítója mindig maga a szülő. Saját gyerekünk idegesít minket a legjobban lecketanulás közben, hiszen vele szinte a fogamzás pillanata óta együtt tanulunk mindaddig, amíg velünk él vagy talán még tovább.
-
Az otthon elmondott (és nem a képernyőről látott!) mesék, történetek, az, hogy megbeszéljük vele a dolgokat, amelyeket például egy hazaúton gyalogolva (és nem autóból) lát, hall és tapasztal, önkéntelenül is treníroznak az iskolára, mert fejlesztik az összpontosító képességét, megtanul figyelni a csak auditív csatornákon érkező információkra. Állandó zajban élünk, beszédünk is felgyorsult, ezért az a gyermek, akinek a beszédértéssel csak egy pici gondja is van, hatalmas hátrányba kerülhet. Érdeklődő, figyelő, értő gyermeket csak otthon nevelhetünk, az iskolában erre már késő van.
-
Olvasás…kinek az agyából pattant ki, hogy ez a sokféle gyerek mind egyszerre tanulhat meg írni és olvasni? Pontosabban megtanulhat úgy-ahogy, de ha siettetjük őket, nem szánunk elég időt az alapozásra, akkor a későbbiekben szövegértési problémáik lesznek, és emiatt nem fogják majd fel a tananyagot.
-
Azt viszont nem lehet és nem is szabad elvárni egy hatéves gyermektől, hogy naphosszat fegyelmezetten üljön, mert mozgásigénye hatalmas – naponta négy-öt órát kellene a szabadban futkároznia, hogy a testéhez képest hatalmas agyát ellássa oxigénnel.
-
Amikor iskolát, s azon belül osztályt, pedagógust választanak a szülők, érdemes olyan tanítóra bízni a kis elsőst, akiben maguk is megbíznak, hiszen az iskola valahol a család folytatása.(…) a lényeg az, hogy ne fossza meg a gyerekeket a felfedezés örömétől, tartsa ébren a kíváncsiságukat, és lehessen bele kapaszkodni. Ha iskolakezdés után pár héttel azt látjuk, hogy gyerekünk otthon órát tart, vagy mondjuk ugyanolyan tollat akar, mint a tanító néninek van, kisfiunk pedig nem győz beszámolni a sok új dologról, amit az iskolában hallott, akkor megnyugodhatunk: jól választottunk.
„Annál nagyobb ajándékot, mint hogy együtt jól érezhetjük magunkat, egy gyerek nem kaphat! És ugyanígy jól kellene, hogy érezze magát az iskolában is. Mire egyesek rávágják, hogy ugyan már, az élet nem kerti ünnepély! Én speciel azt gondolom, hogy az élet minél több részének kerti ünnepélynek kellene lennie – arra kellene törekednünk, hogy az legyen, és többé-kevésbé újra meg újra azzá is tehetjük. Meggyőződésem, hogy az úristen nem azért tett minket ide, ebbe a gyönyörű teremtett világába, hogy egy életen keresztül csak gyötrődjünk, nyűglődjünk, görcsöljünk – úgy még az immunrendszerünk is rosszabbul működik, hamarabb megbetegszünk. A szenvedést nyilván egyikünk sem tudja megspórolni, az nemcsak a különböző bajokkal, veszteségekkel, tragédiákkal, de még a személyiség érésével is természetes módon együtt jár. Ám vegyük észre, hogy számos esetben teljesen fölösleges pluszszenvedést okozunk saját magunknak, ami olyan, mint a Karinthy-féle műtyúkszem. Tyúkszemek vannak, fájnak, hozzátartoznak az élethez – de érjük be annyival, amennyi adatik. Az, hogy még egy műtyúkszemet is beletegyünk a saját cipőnkbe, önsorsrontó marhaság! Ilyen a görcsösen teljesítmény-centrikus élet és ilyen ma nálunk az iskola is.” Dr. Vekerdy Tamás: Belső szabadság, idézve innét
(A szöveg forrása itt és itt található). A szöveget szerkesztette és gondozta Lázár Márta.
Legutóbbi hozzászólások