A vers szerzője, Catherine O’Meara, ír származású nyugdíjas amerikai tanár, aki hospice területen dolgozott a járvány előtt. A wisconsin-i Madisonban él. Saját szorongásait próbálta feloldani azzal, hogy leült írni. “Nem tudtam segíteni a barátaimon, csak aggódni tudtam értük. Aztán csak leültem és írni kezdtem. Ahogy elnéztem a Kína és Európa feletti járványtérképet, az jutott eszembe, hogy minden szenvedésben kell, hogy legyen valami kis áldás is. Azt reméltem, hogy a szenvedélyes szeretetem a Föld iránt talán valami ilyesmi lehet. Így született a vers. A népszerűség ellenére nem tartom magam mentális szakértőnek a globális válság kezelésében. Csak egy egyszerű ember vagyok, aki így próbál némi kegyelmet találni a zuhanásban.”
És az emberek otthon maradtak.
És hallgattak, és könyveket olvastak, és pihentek.
Tornáztak, és művészettel foglalkoztak, és társasoztak.
Megtanulták a létezés új módjait, és lelassultak.
És mélyen befelé figyeltek.
Némelyek meditáltak, mások imádkoztak, mások táncoltak.
És volt, aki találkozott önnön árnyékával.
És az emberek elkezdtek máshogy gondolkodni.
És az emberek meggyógyultak.
S mivel már nem éltek tudatlan, veszélyes, esztelen és szívtelen életet, a Föld gyógyulni kezdett.
És amikor a veszély elmúlt, az emberek újra összekapcsolódtak.
Elsiratták a veszteségeiket, és új döntéseket hoztak, és új dolgokat álmodtak meg.
És új életmódokat teremtettek a megélhetésre és a Föld teljes gyógyítására, ahogy meggyógyultak.
Ahogyan ők meggyógyultak.
(Catherine M. O’Meara: A világjárvány idején)
Legutóbbi hozzászólások