Ezzel az írással segíteni szeretnénk mindazoknak, akik a hétköznapok tennivalóin túl szívesen emelik be napi ritmusukba  – egyfajta belső táplálékként – a húsvéti készület napjait, hogy azok üzenetéből erőt merítsenek. A nagyhét hétfői gondolatkör részleteket tartalmaz Emil Bock, valamint Gyökössy Endre írásaiból, egyszerű segítő gyakorlatokat, végül pedig egy meditatív dalt a Waldorf Diákkórus előadásában.

A nagyhét a nagyböjt utolsó hete virágvasárnaptól nagyszombatig. Napjai: a nagyhétfő, nagykedd, nagyszerda és a sacrum triduum Paschale, a húsvéti szent három nap, vagyis a nagycsütörtök, nagypéntek, nagyszombat. Ismerik csendeshétként is, jelezvén, hogy aki belső csendjében át tudja élni e hét nagyságát, abban beteljesedik a húsvét ünnepe.

A hét napjai – ahogy ezt az európai nyelvekben a nevük is mutatja – mindig is magukban hordták a hét planetáris szféra színeit és hangjait. Ezen az egy húsvét előtti héten, Jézus élete végén azonban, a kozmikus különbségeken túl, a hét minden egyes napjába belevésődött a planéták Krisztusi értelme is. A Nagyhét napjainak érzelmi tartalma csak szórványosan található meg a kereszténységben. A Nagypéntek az, ami leginkább érvényre jutott a Golgotán álló kereszt szemléletével, minden pénteken nyomot hagyott a kereszténység egy részénél, amely ezt a napot a böjt napjává tette. Ezen kívül tulajdonképpen csak a Virágvasárnaphoz kapcsolódott -olyan vidékeken, ahol a pálmaágakkal való díszítés szokásos- egy markáns kép: bevonulás Jeruzsálembe. Pedig valójában a hét minden egyes napja új, kozmikus világtitkot nyilatkoztat ki emberi történelmi formában.

Nagyhét első napja, a hétfő a Virágvasárnapot követi. Történései – a terméketlen fügefa példája, a kufárok kiűzése a szent helyről – utalnak arra, hogy valami, ami eddig lényegesnek tűnt, meghaladottá válik, s ezt az elavult, haszontalan tartalmat szükséges kiiktatni, hogy az új érték helyet kapjon.

Nagyhétfő történései

Az út, amit Jézus tanítványaival a Nagyhét minden napjának reggel és este megtett – este a városból Betániába ment, s reggel visszatért Jeruzsálembe – egy csendes hely mellett vezet el, amit még ma is a titok sűrű hangulata leng körül. Betesda, a„fügefák háza”. Azokat az embereket, akik ide költöztek, különleges szellemi-vallásos törekvés tartotta össze. Az egyszerű kunyhókat fügefa liget vette körül. A betesdai emberek a „fügefa alatt” szoktak ülni, vagyis képesek voltak az érzékfeletti látás állapotába kerülni, amit részint testi, részint elmélyülés-szerű gyakorlatokkal értek el. Betesda, a fügefák háza olyan hely volt, ahol a régi tisztánlátást gyakorolták. Innen hozatta el Jézus Virágvasárnap reggelén Péterrel és Jánossal a nőstény szamarat és a csikóját, mert nem csak szent fáik, hanem szent állataik is voltak. Jézus, mint ahogy ezt a következő napokon is tette, tanítványaival Betániába ment, hogy ott térjen pihenőre. Éjszaka tovább zúgott lelkében a hozsannázó sokaság extázisának visszhangja. Mikor másnap reggel Jeruzsálembe mennek, sem Ő, sem tanítványai nem ugyanazok többé, mint előző nap voltak. Ismét elhaladnak Betesda mellett. Krisztus arcán rendkívüli komolyság, kérlelhetetlenség látszik. Ekkor játszódik le az a rejtélyes jelenet, hogy odalép Betesda egyik fügefája elé. A tanítványok bizonyára csodálkoznak, hogy Jézus azt hiszi, fügét tud szedni, hiszen egyáltalán nincs most itt a fügeérés ideje. Hallják, amint a különös, szigorú szót kimondja: „Soha többé ne egyék rólad gyümölcsöt senki.” Ebben a percben talán csak homályosan sejtették, hogy többről van itt szó, mint a fügefára és termékenységére vonatkozó kijelentésről.
Mire a tanítványok kedden reggel újra meglátják a betesdai fügefákat, a hétfői események már kitörölték az álmot a szemükből. Elvesztettek egy illúziót. Egészséges józanság vett rajtuk erőt. Az elszáradt fügefa képét látják ott, ahol nemrég még magas értéket láttak. A régi, testhez-kötött tisztánlátás a „Hold adománya” volt, a Hold-erőket hozta be az emberi természetbe. Az éjszakával volt rokonságban, mert az embernek nem éber, hanem csak álomszerű állapotában állt rendelkezésére. Most átlátják a tanítványok, hogy ezek az erők, amelyek a fügefa képében összegződtek, már elavultak, túlhaladottak. Az a tanítás, amit Jézustól most kapnak, bevezetése annak, amiben ugyanazon nap titkokkal teli esti órájában az Olajfák Hegyén fogja őket részesíteni. Tudtukra adja, hogy az emberiség egykor majd újfajta látás birtokában lesz. A „hit” az új látás csírája.

Jézus így szól tanítványaihoz: „Ha csak akkora hitetek van is, mint a mustármag, mindent megtehettek. Csak azt kell mondjátok ennek a hegynek: menj innen, és el fog menni innen. Szabaddá válik a kilátás: az érzékek világának hegye, ami elzárta előletek a kilátást, el fog tűnni. A földi lét sziklakövein keresztül bele fogtok látni a dolgok valódi, Isten által elgondolt lényegébe.” A régi látás Hold-természetű volt, az új látás Nap-jellegű lesz.

Az elszáradt fügefa képében a régi vallásos tudat hanyatlása mutatkozott meg a tanítványok előtt. A templom területén ezekben a napokban kibontakozó nagy vásár képében, a vallásos kultusz hanyatlása vált nyilvánvalóvá. Erre a színtérre lép be Krisztus. Azért jön, hogy eleget tegyen a közelgő ünnep szokásainak. Komolyságának szikrát szóró tüze kifejti hatását, nincs szüksége, hogy sokat beszéljen: az embereket azonnal páni félelem fogja el. Könnyűszerrel űzi ki a vásári forgatagot a szent templomból. Közelségében a nép rémülettel jut annak tudomására, hogy mennyire elfajultak.

A Nagyhétfő e két gesztusában teljesen világossá válik: az, ami egyedül képes az emberiség szellemi jövőjét biztosítani, valami radikálisan új kell, hogy legyen. Az emberi tudat területén el kell, hogy száradjon a Hold-jellegű látás, bármilyen fáradságos legyen is a pusztában való vándorlás, ami utána következik. Csak a hitből, a szív Nap-jellegű látásából virágozhat ki a jövő. A kultusz terén is kíméletlenül búcsút kell mondani annak, ami régi. Nem lehet a régihez kapcsolódni, bármilyen tiszteletreméltó legyen is az. Valami újnak kell belépnie az életbe. Krisztus Napja az, ami Moriján, a Hold dombján, a Hold fényét elhalványítja. A Nap elűzi az éjszaka kísérteteit. A pompás nagyszerűségével a világba tekintő templom kultusza helyébe, a Sion hegyén, az utolsó vacsora egyszerű termében, a legnagyobb csendben, egy Nap-jellegű kultusz csírája lép. Bekövetkezett a régi idők Hold-vallásának leváltása, mikor Krisztus Nagycsütörtök este a Sion hegyének Nap-jellegű dombján tanítványainak a kenyeret és bort átnyújtotta.

Nagyhétfő ajánlott kérdése: Mi az, ami már elavult, meghaladott képzet a gondolkodásomban? Mit helyezhetnék előtérbe, ami emel, s egyben mélyít engem? Ami bár újnak hat, mégis adok neki egy esélyt, hogy megújuljak általa? 

A lélegzet ereje

A hétfő jellegében a Holdhoz, lélekhez, lélegzethez kapcsolódik, bensőnkben a lelki munkához. Az önmagunkra fordított lelki munka része lehet a lélegzetünkre fordított figyelem. Figyelünk a lélegzésünk ritmusára, igyekszünk nem befolyásolni, csupán megfigyelni a ki- és belégzést. Ennek az egyszerű gyakorlatnak, a lélegzetünk ritmusához való kapcsolódásnak nemcsak megnyugtató ereje van, hanem segít abban is, hogy mélyebben kapcsolódjunk befelé, és megéljük a jelenlétet. Itt vagyok, jelen vagyok, most éppen ezt teszem. Lélegzem, a ki-be áramlás által élek. Lélegzem (van, ahol így írják: „lélekzem”), és csöndesedem, leassulok. Ebben az egyre erősödő örvényben, ami az ünnep profán voltát övezi, megtartom a változatlant, ami felé nézek. Ami felé nézel, ami felé együtt tekintünk. 

Szellemi táplálék

Mostanában – mint lelkigondozó és életápoló – egyre több olyan emberrel találkozom, akik maguk sem tudják, miért dideregnek és miért szorongnak, de szinte hipnotizáltan merednek a növekvő és sűrűsödő árnyakra, amelyek naponként jelennek meg előttünk, a tévé képernyőjén is. Ezért arról szeretnék írni: nincs olyan árnyék, amely mögött ne ragyogna a FÉNY. Egyébként csak ott van árnyék, ahol fény van. Még így is fogalmazhatnék: azért van árnyék, hogy észrevegyük mögötte a FÉNYT. 
Az a tapasztalatom – s ez lélektani tény is –, hogy mindenki akarattal, akaratlanul is azonosul azzal, amire néz, amire dermedten rámered. Aki az árnyékra mered, arra rámered az árnyék és beárnyékolja az életét. Aki a Fénybe mártja arcát, életét – kifényesedik és megmelegszik, mint a napozó ember, sőt magában és magával viszi a fényt és a meleget. 
Így született meg bennem három sorban mondanivalóm summája: 

Árnyék mögött Fény ragyog, 
nagyobb mögött – még nagyobb, 
amire nézek: az vagyok. (Gyökössy Endre)

Csend, zene

Reggel, amikor még csendes körülöttünk a tér, vagy este, ha minden elnyugszik, alkalmas az idő, hogy leüljünk pár percre és a zene által töltődjünk, meditáljunk. A húsvéti készület hang-világához ajánljuk Palestrina: Adoramus c. dalát a Waldorf Diákkórus előadásában, vezényel Bencze László