Interjú Beöthy Hannával, a Pesthidegkúti Waldorf Iskola pedagógusával

Az első Waldorf iskola 1989-ben nyílt meg hazánkban, jelenleg több, mint 20 intézmény működik országszerte: óvodák, általános iskolák, és az utóbbiak egy része egészen az érettségiig viszi el diákjait. Beszélgetőtársam Beöthy Hanna² egyike volt azoknak az első hazai Waldorf pedagógusoknak, akik osztályukat egészen az érettségiig „kísérhették”. (A Waldorf középiskolákban különben nem osztályfőnökök, hanem osztálykísérők működnek.)

Mennyire időszerű napjainkban a Rudolf Steiner filozófiájára alapozott Waldorf pedagógia? Hogyan tudnak megküzdeni ezen intézmény pedagógusai olyan gondokkal mint – többek között – a társadalmi szintű bizalmatlanság, a digitális világ hatásai, a fiatalok körében érzékelhető motivációhiány, az egyre gyakoribb devianciák? A következő interjúban – többek között –ezekre a kérdésekre keresünk választ.

„Sokat kell ma dolgoznunk azért, hogy megóvjuk életörömünket”

Szekszárdi Júlia: Közel másfél évtizeddel ezelőtt így fogalmaztad meg a Waldorf iskola egyik legfőbb pedagógiai célját: „A nehézségeket felismerő, de avval együtt élni tudó életkedvünket kell tudnunk bátran és őszintén felmutatni. Ez a felnőtt világból sugárzó erő táplálhatná gyermekeinket.” Sugárzik-e manapság elég erő ehhez a felnőttek, a pedagógusok és a szülők világából?

Beöthy Hanna: Sajnos mi is érzékeljük, hogy a felnőttek vitalitása, életkedve, derűje nagyon megfogyatkozott az elmúlt években. Egy hétfői napot, azaz a hetet elkezdeni a hét vége után ma nehezebbnek tűnik számunkra, mint tíz évvel ezelőtt, a gyerekek, fiatalok ugyanis magukkal hozzák a családok minden problémáját, bizonytalanságát, szétesettségét. Nehéz tervezni, akár pár évre is előre látni a jövőt, és ez természetesen kihat a szülők életérzésére, életerejére is. Sokan küszködnek komoly egzisztenciális, anyagi gondokkal. Nekünk, pedagógusoknak, úgy véljük, egyetlen válaszunk lehet erre a helyzetre: még jobban védenünk a bennünk lévő életerőt, nyugalmat, mert ha ezt elvesztenénk, semmink sem maradna, amivel a gyerekek, fiatalok elé állhatnánk. Ez a belőlünk fakadó erő ugyanis sokszor valóban az egyetlen táplálék számukra ebben a bizonytalan világban.

Sokat kell ma dolgoznunk azért, hogy megóvjuk életörömünket. Több időt kell áldoznunk minőségileg tiszta „forrásokra”, melyekben megmerítkezhetünk, egymásra, a tanítványainkra, és arra, hogy kirekesszük a bennünket is szétziláló erőket. Valóban munkát kell fektetnünk abba, hogy életkedvünk, kedélyünk, hitünk megmaradjon, és ez nem könnyű. Hiszen ugyanakkor nem szabad feladnunk azt az igényünket sem, hogy nyitott szemmel járjunk a világban, hogy tisztában legyünk a folyamatokkal, melyek a ránk bízott fiatalokra is hatnak, mert nem nevelhetünk életidegen, világtól elzárt embereket. A helyes arány megtalálása talán a legnehezebb ebben a helyzetben, nyitottan jelen lenni és ellenállni.

 

 

 

 

Sz. J.: A Waldorf iskolák életében a szülői jelenlét, az együttműködés igen nagy hangsúlyt kap. Az érdemi együttműködés viszont csupán a kölcsönös bizalom alapján teremtődhet meg. Országos probléma a szülők és pedagógusok közötti bizalmatlanság. Hogyan állnak e téren a Waldorf iskolák?

B.H.: Pár éve a Waldorf Szövetség munkatársaként némileg bepillanthattam a magyarországi Waldorf-iskolák életébe, és bár nem ismerek minden iskolát, de akkori tapasztalataim alapján azt gondolom, hogy a bizalmatlanság nem tartozik intézményeink legégetőbb problémái közé. Ennek sok oka van, de talán a leglényegesebb, hogy nálunk rendszeres párbeszéd van a szülők és a pedagógusok között óvodától az érettségiző osztályokig. Havonta találkoznak az ún. Szülői Esteken, melyeken közösen dolgoznak fel fontos pedagógiai kérdéseket. Sokszor érzem, hogy e téren is van mit fejlődnünk, ügyesednünk, de a keret adva van, és ez jó, önmagában is eredményes, hiszen párbeszéd alakul ki.

De mit is hívunk bizalmatlanságnak? A szülői kritikákat, melyek egy tanítót érnek, nem sorolnám ide, ezeket kezelni kell. E téren is egyre ügyesebbek vagyunk a mi iskolánkban, azaz egyre jobb protokollt alakítunk ki a felmerülő szülői észrevételek csatornázására, kivizsgálására.

Persze időnként magával a pedagógiával kapcsolatban is felmerülnek kérdések, melyekre rámondhatjuk, hogy bizalmatlan a szülő, de én ebben egy természetes és jogos igényt látok inkább: érteni szeretné, mit miért és hogyan teszünk, gondolunk. Ezt az igényt pedig természetesen ki kell elégítenünk a Szülői Esteken vagy más beszélgetéseken. Az azonban előfordul, hogy a felnőtt társadalom általános nyugtalansága erre a területre is kihat, azaz hogy ezek a kérdések sokszor nem kellőképpen végiggondolt, letisztult, nyugodt formában jelennek meg a pedagógusok előtt, és ez ilyenkor feszültséget szülhet.

Mi mint régi iskola – jövőre leszünk 25 évesek – könnyebb helyzetben vagyunk, hiszen „bizonyítottunk” már, így a szülők valóban bizalommal adják hozzánk gyermekeiket. Mégis nekünk is szakadatlanul ápolnunk kell a szülőkkel való együttműködést, hogy egyre jobb, tartalmasabb párbeszédbe kerüljünk és maradjunk velük. Egy iskola sem működhet jól a szülők értő figyelme és támogatása nélkül!

„Szabadságra nevelünk az iskolánkban”

Sz.J.: Annak idején tiltakoztál az ellen, hogy a Waldorfot a megengedő, a gyermek akarata által irányított pedagógiával azonosítsák:

„Szabadságra nevelünk az iskolánkban, vagyis saját ítélőerejére támaszkodó fiatalokat szeretnénk kibocsátani az iskolánkból. Olyanokat, akik előítéletektől, tekintélyek által sugallt gondolatoktól mentesen akarnak és tudnak is dönteni, cselekedni.”

Ez a szándék soha ilyen aktuális nem volt, mint napjainkban, hiszen a felelős döntés képessége talán a legtöbb, amit a fiataljainknak adhatunk a mai kaotikus, kiszámíthatatlan világban. Visszaigazolta-e az idő törekvéseitek megalapozottságát? Hogyan boldogulnak az életpályájukon a nálatok érettségiző fiatalok? Kapsz-e elég pozitív visszajelzést ahhoz, hogy ne veszítsd el a hitedet abban a pedagógiában, amelyik mellett most már jó ideje elköteleződtél?

B.H.: Igen, hála Istennek, kapok, kapunk. Sok visszajelzést kapunk régi diákjainktól, akiket követünk életútjukon, viszonylag rendszeresen meg is hívjuk őket különféle alkalmakra. Először is talán azt látom, hogy fiataljaink zöme viszonylag hamar, néhány hónap alatt átlátja az egyetemek, főiskolák rendszerét, gyorsan válnak pl. egy-egy tanulócsoport hangadóivá mind a tanulás mind a szociális élet területén. Kitűnnek párbeszéd-készségükkel, kérdezni tudásukkal, lényeglátásukkal. A munkát, a tanulást komolyan veszik, mert ahhoz szoktak, hogy megismerni valamit nagyon élvezetes dolog. (Ezen a téren azonban sokszor csalódás is éri őket, mikor az oktatást nem tartják elég színvonalasnak, ilyenkor elbizonytalanodnak, jó helyen vannak-e!)

Jellemző még rájuk a kreativitás, általában dicsérni szokták egyéni ötleteiket egy-egy téma feldolgozása során. A legkülönfélébb egyetemekről, főiskolákról kerültek már ki végzettjeink, sokan remekül kezdték el pályájukat, pl. nyertes pályaművekkel meghívást kapva egy-egy munkahelyre. Ma mérnökként, bölcsészként, művészként, orvosként, jogászként dolgoznak, néhányan elkezdték tudományos munkájukat, mások szakmát tanultak, autószerelők, szakácsok, fodrászok lettek például, és jól érzik magukat ezeken a területeken. Sokan fordultak meg külföldön, szereztek legkülönfélébb ösztöndíjakat. Talpraesettek, vállalkozó szelleműek. (Mellesleg két Junior Prima Primissima díjasunk is van.) Én nagyon büszkén gondolok rájuk. Ha beszélgetünk velük, nagyon világosan meg szokták fogalmazni, mennyire hálásak az iskolának, és felnőtt fejjel már értik is, mit köszönnek, köszönhetnek ennek a pedagógiának, hiszen tudnak viszonyítani évfolyamtársaik, munkatársaik tapasztalataihoz. Persze kritikus visszaemlékezéseik is vannak, ezekből tanulni igyekszünk.

Azt is meg kell azonban említenem, hogy természetesen vannak fájdalmas sorsok is, fiatalok, akik nehezen találják meg magukat ebben a zűrzavaros világban, akik nem tudnak élni a szabadságukkal, inkább sodródnak csak, és igyekeznek a felszínen maradni. Talán 3-4%-uk a végzetteknek ezek a fiatal emberek. Számon tartjuk őket, hiszen el kell gondolkodnunk azon, hogyan lehetett volna rajtuk még időben segíteni, s hogy lehetett volna-e egyáltalán.

Fontos pedagógiai témáink egyike a végzettek követése, és elsősorban nem azért, hogy sütkérezzünk a dicsőségben, bár persze nagyon jól esik, ha sikereikről hallunk, hanem hogy mai munkánkba visszaáramoltassuk a pozitív és a negatív tapasztalatokat egyaránt.

 

„Nálunk is megjelenik a digitális kultúra és az értékválság minden tünete…”

Sz.J.: „Nekünk, tanároknak úgy kell értékeket képviselnünk, hogy azok elfogadhatóak legyenek a mai gyerekek számára. Nem feladnunk kell a sok értéket, hanem újra megtöltenünk ezeket hiteles tartalommal.” – írtad 2000-ben. Tehát már akkor is úgy láttad, hogy ti magatok is „csapdahelyzetben” vagytok, hiszen az egyes ember mozgástere a napi események hatására leszűkült. Azóta a helyzet bonyolódott, a világ felgyorsult, és a gyerekek szocializációs környezete több szempontból is megváltozott. A társadalmi környezetben uralkodó értékzűrzavar, a digitális világ terjedése vet fel folyamatosan olyan nem várt problémákat, amilyenekkel korábban nem kellett számolnunk. Érzékelitek-e a változást e téren ti is? Általában hogyan boldogultok az ún. „digitális” generációval?

B.H.: Igen, természetesen nálunk is megjelenik a digitális kultúra és az értékválság minden tünete: az okos telefonon való csüngés, a virtualitás vonzása, a kapcsolatok illuzórikus rendszerébe vetett hit, a pótcselekvések sora. Nehéz a fiataloknak megtanulniuk ezeket az eszközöket valódi értékeiknek megfelelően használni. Egyrészt, azt gondolom: segítenünk kell nekik abban, hogy megtanulják, hogyan lehet jól élni ezekkel a tárgyakkal. Jól kell tudnunk kommunikálni az ezzel kapcsolatos gondolatainkat a szülőkkel és fiatalokkal egyaránt. Találékonyaknak is kell lennünk e téren, hogy például beépíthessük a technikai vívmányokat a tanítás-tanulás folyamatába. Nem szabad lemaradnunk e téren, legalább lélekben nem; támogatnunk kell – hiszen nincs más választásunk – a digitális kultúrát. Másrészt bizonyos mértékig ellen is kell állnunk a benne megjelenő és ránk zúduló arroganciának. Ennek jegyében igyekszünk megóvni a kisebbeket a mobiltelefonok korai használatától, a nagyobbak nem vehetik elő a mobilokat az iskolában, a még nagyobbak csak tanári engedéllyel használhatják azokat. Ezek az intézkedések azonban csak adminisztratív segítséget jelentenek.

A pedagógiának egyértelmű értékeket kell közvetítenie, mi több megtapasztaltatnia. Ilyen érték nálunk egyebek mellett a társas kapcsolatok, azok mélysége, a szeretet, a véleménycsere, egymás segítése. Aki ilyen légkörben nevelkedik otthon és az iskolában, akit ehhez segítünk, különbséget tud tenni a facebookon való bejelölés értéke és egy valódi beszélgetés értéke között.

A másik, pedagógiánkból fakadó értékünk az alkotás, az alkotó személyiség helyzetbe hozása, ezáltal megerősítése. Hisszük ugyanis, hogy az alkotás minden téren hatalmas öröm az ember számára, így méltó konkurenciája tud lenni az értelmetlenül használt informatikai eszközöknek. Az a gyermek, fiatal, aki sokszor vett részt alkotó folyamatokban, élte át az alkotás gyötrelmeit és örömét, ellenállóbb lesz minden gyenge minőségű jelenséggel szemben, így a digitális kultúra sekélyesebb oldalával szemben is.

Ezek a fiatalok már máshogy gondolkodnak, mint a tíz évvel korábbiak, bizonyos téren gyorsabbak, figyelmük szétszórt, egyszerre tudnak sokfelé figyelni, ám nehezebben mélyülnek el egy-egy témában. Azt gondolom: bátran tanuljuk meg tőlük, amit lehet, de ne mondjunk le arról, hogy ápoljuk bennük az elmélyülés képességét. Az alkotó ember egyébként e téren is fejlődik.

 

„Nehéz helyzetben vannak a fiatalok”

Sz.J.: Ti hagyományosan sok szabadidős programot, kirándulást, utazást szerveztek. A jelenlegi pedagógusok általában tartanak ezektől az együttlétektől, és egyre többen vélik úgy, hogy eszköztelenek a fiatalok devianciájával (alkohol, drog, szex) szemben. Érzékelitek Ti is, hogy a helyzet e téren bonyolultabb lett, és vannak-e olyan pedagógiai eszközeitek, amelyek segítenek boldogulni az ilyen helyzetekben?

B.H.: A házon kívüli programok remek alkalmak arra, hogy szociális téren neveljük egymást. A tantervünkbe építve 2-3 hetes projektjeink vannak, melyek külső munkák vagy utazások.

Természetesen mi is küzdünk a deviancia különféle formáival. Nehéz helyzetben vannak a fiatalok, hiszen életkoruknál fogva szinte predesztinálva vannak arra, hogy belemenjenek nem kívánatos helyzetekbe, állapotokba.

Mindig erőteljesen kifejezzük meggyőződésünket a nem kívánatos szerekkel, viselkedéssel kapcsolatban osztályszinten, és a valamilyen szempontból érintettek esetében egyenkénti beszélgetésekben is. Ezek a beszélgetések súlyosak, személyesek, meggyőző erejük van, – így élik meg azokat a bennük résztvevők.

Működik nálunk egy ún. drogstratégia, melyben a már érintett fiatalokkal való munkánk lépéseit, tartalmait rögzítettük, ennek része a fiatalnak egy szoros, bizalmi viszonyra, őszinteségre, együttműködésre épülő követése. Mi tulajdonképpen újra meg újra ebbe a légkörbe vezetjük őket és magunkat is vissza, e nélkül tehetetlenek vagyunk, azaz meghal a pedagógiánk. Ha nem sikerül helyreállítani a megromlott bizalmi viszonyt, el kell válnunk egymástól. A tanárok, a mentor, az osztálykísérő hiteles jelenléte, személyük meggyőző kisugárzása, érveik igazsága, szerető figyelmük – ezek működtetik a többnyire sikeresen végződő folyamatainkat.

A kirándulások, a projektmunkák ebből a szempontból nem teremtenek különleges helyzeteket, nem félünk ezektől jobban, mint a hétköznapjainktól, hiszen ekkor is elvárjuk a bizalmat, az együttműködést a tilalmak terén is. Ha a diák az iskolai időn kívül megszegi a játékszabályokat, hazaküldjük, és elindítjuk ugyanazt az eljárási folyamatot, melyet az iskolai időben is elindítanánk.

Sokat harcolunk a fiatalokért. Munkánk e téren valóban több lett az utóbbi években, néha alig győzzük. Valóban egyre nehezebb lépést tartanunk az ilyen jellegű kihívásokkal.

 

 (Folytatása következik.)

 

 

Eredetileg megjelent: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=1227 

Köszönjük Szekszárdi Júlia szíves hozzájárulását a cikk átvételéhez. 

 

Jegyzetek:

Az interjú rövidített változata megjelent a Modern Iskola legfrissebb számában. 

Beöthy Hanna a Pesthidegkúti Waldorf Iskola pedagógusa, magyar-német szakos középiskolai tanár. 

Ld. még: Beöthy Hanna: Egy osztálykísérő töprengései. In: Nevelési kézikönyv nem csak osztályfőnököknek. Szerk.: Szekszárdi J.. OKI Kiadó, Dinasztia Tankönyvkiadó, 2001. 255-270.o.